Mi ez?

Mit művel a zene?

7261

„Lélekkitörés” (Schubert). A formába rendezett hangok „olyan örömet váltanak ki, amely nélkül az emberi természet nem élhet túl” (Konfuciusz). „Ki az köztetek, aki szerelmes lett, s nem hallott zeneszót?”  (Müller Péter). Vagy: „A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene” (Akkezdet Phiai). Úgy tűnik, a fenti úriemberek egészen pontosan fogalmaztak – gyakorlatilag biológiai igényességgel. Leírták már számtalanszor, milyen zenei fogás, megoldás milyen érzelmeket, lelkiállapotot szül, ahogy azt is, hogy használható a muzsika terápiaként, és esett pár szó ennek biokémiai vonatkozásáról is. A McGill Egyetem tudósai azonban minden eddiginél pontosabban leírták, mi történik az agyban, amikor zenét hallgatunk – vagy amikor még csak készülünk rá.

A zene, az... drog

A fő újdonság, hogy a dopaminon múlik minden. A jutalomként működő, élvezetet okozó ingerekért felelős vegyület zenehallgatás közben gyakorlatilag elönti az agy elülső-belső részében található úgynevezett csíkos testet. Ez történik akkor is, amikor valamely függőséget okozó káros szokást gyakorlunk – csak ott általában az idő múlásával egyre kevésbé érvényesül az inger, tehát csökken a jutalom, a fenntartáshoz pedig növelni kell a dózist. Nem csak a keményebb drogoknál van ez így, hanem a cigarettával vagy a kényszeres evéssel is. A zene azonban, úgy tűnik, újra és újra képes ugyanakkora élvezetet okozni.

Meglepve tapasztalták, hogy a zenehallgatás más-más fázisaira különbözőképpen reagál a csíkos test: nem egyszerűen arról van szó, hogy vannak élvezetes és kevésbé felkavaró pillanatok, hanem arról is, hogy a dopamintermelés a zene kiváltotta izgalomra már a zenére várva beindul, csak éppen máshol hat. Ez persze főleg a neurológusoknak lehet érdekes, számunkra a tanulság most annyi: biológiai tényezőkkel azonosították a zene eddig megfoghatatlan, a költészet erejének, a lázadásnak, vagy éppen Istennek tulajdonított katartikus hatását. Lassan tehát természettudományos folyamatábrával is leírhatjuk, miért volt fontos a zene mint társadalmakat összetartó erő az ősközösségben és miért jelentős kulturális erő ma is.

Fotó: Neményi Márton

Nincs jó zene és nincs rossz zene

Két merész tanulságot biztosan levontak az erről szóló terjedelmes tanulmány szerzői. Az egyik, hogy az élvezetnek nincs köze minőséghez, műfajhoz: mindenkinél más váltja ki ugyanazokat az agyi reakciókat, így a rossz zene - jó zene mint objektíven meghatározható fogalom a kutatók részéről meg is dőlt. Volt tesztalany, akinél technó okozta a jellegzetes elszíneződéseket az MRI-képén, és volt, akinél a klasszikus zene – a kiváltott hatás ugyanaz volt. A másik, hogy az élvezet, azaz az izgalmi fok mértéke objektív módon, skálán mérhető a különböző képalkotó eljárásokkal, nem kellett tehát az alanyok saját szavaira hagyatkozniuk, akik saját nyelvi kreativitásuk és szókincsük korlátai között fejeznék csak ki magukat. A zene kiváltotta öröm ebben a képletben vegyületek kölcsönhatása volt, nem isteni jutalom.

217-en jelentkeztek a tudósok által feladott hirdetésre, amelyben intenzív zenei élményekre fogékony kísérleti alanyokat kerestek. Végül tízre szűkítették a résztvevők számát. Nekik kellett gondoskodniuk az őket felkavaró, eksztázist, örömöt, katarzist okozó zenékről és olyanokról is, amelyek iránt közömbösek voltak – hogy legyen mihez viszonyítani. A legkülönbözőbb albumokat hozták a punktól az elektronikán át a klasszikusokig. Amellett, hogy folyamatosan MRI-vel vizsgálták az agyi folyamatokat, nekik maguknak is rajzolniuk kellett „az élvezet fokát”, amit éppen éreztek. Összevetették az általuk intenzívnek ítélt pillanatokat az éppen akkor készült képekkel és lám: az örömteli pillanatok előtt a csíkos test egyik fele volt tele dopaminnal, közben pedig a másik.

A kép szereplői kizárólag fokozott dopamintermelés hatása alatt állnak (fotó: Neményi Márton)

A zene... közösségi élmény

Ez az első egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a zenehallgatás összefügg a dopamin-aktivitással a jutalmazó rendszerben, méghozzá annak mindkét fő részében – magyarázta a kutatócsapat. A hormon pedig a viselkedésszabályozás fő tényezője. Ha tehát termelését tényleg kiváltja a zenehallgatás, az segít megérteni, miért olyan alapvető, hogy helytől, időtől és fejlettségi szinttől függetlenül minden társadalom gondoskodik a saját zenéről, amely nem feltétlenül szórakoztató, hanem rituális és közösségi élmény is lehet. Hasznos lehet az információ a reklámcégeknek is: ha ezt tudják, hangsúlyosabban használhatják a zenét, akár a verbalitás rovására, hogy jutalmazással manipuláljanak.

Természetesen nem biztos, hogy szerencsés, ha a kutatók máris felfedezésük kereskedelmi hatásait ecsetelik, mindenesetre az biztos, hogy tovább vizsgálják a kérdést. Lehet, hogy húsz év múlva albumok helyett kis fiolákat lehet majd kapni, amelyeket magunkba döntve megkapjuk a koncerttermekben és a nappaliban elérhető élvezetet. Ne legyen igazunk.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások