Mi ez?

Hol tart a melegedés?

7245

Január közepe van és itt a tavasz. Ideje volt, gondolják mindazok, akiknek tényleg elege volt a mínusz tízekből, de valószínűleg még ők sem tudnak felhőtlenül örülni: érzik, hogy valami nagyon nincs rendben. Hogy pontosan mi, arról azonban nem sokat hallani: évek óta habzik a kutatók, civilek és politikusok szája a globális felmelegedés ügyében, de egységes álláspont még arról sem született, létezik-e a jelenség, hát még arról, hogy most akkor mit tegyünk. Rendben, maradjunk abban, hogy melegszünk, de az ember miatt? Ha igen, milyen arányban? Mire számíthatunk? És főleg: mikor állunk le? Hogy van az, hogy ha elvileg az utolsó órában vagyunk, a csúcstalálkozók gyakorlatilag semmit sem érnek? Ha annyit halljuk a környezettudatos politikusok és cégvezetők szájából a z-betűs szót, miért fuldoklunk még mindig a szmogban, ha kicsit felhős az idő?

2010 a legnedvesebb és az egyik legmelegebb év volt, mióta csak mérik – azaz 1880 óta. Az amerikai kormány összesítette a tavalyi év eseményeit a klíma területén, és a lefestett kép bizony csúnya. Sosem látott hóviharok a tengerentúlon, rekordot döntő meleghullám Oroszországban, ijesztő áradások világszerte. Most, az ezredforduló után azt is tudjuk: 1976 óta nem volt olyan év, amikor az átlaghőmérséklet kevesebb volt, mint a teljes huszadik századi átlag. A szén-dioxid-szint 40 százalékkal növekedett az ipari forradalom ideje óta.

Mi ez? Klímagate

Nem az a baj, hogy melegszünk, hanem az, hogy gyorsabban, mint kellene – véli Bartus Gábor környezetközgazdász, aki a Magyar Kurírnak adott hatalmas interjút. Elképzelhető, hogy a változás az ember nélkül is sebesebb lenne, mint szokott (azaz mint például a középkori felmelegedés idején, ami nagyon jót tett a mezőgazdaságnak), ahogy az is, hogy az ember gyorsítja. A lényeg, hogy sem mi, sem az élővilág általában nem tud alkalmazkodni hozzá. Az erről szóló kutatásokat azonban még ma is érdemes fenntartással kezelni, hiszen sokszor a kutatók sem olyan tiszták az ügyben, mint a fehér köpenyük. Könnyebb ugyanis támogatást szerezni, ha a klímaváltozásra hivatkoznak. Erre pedig már egy egész kis piac épült, azaz sokan direkt dramatizálják a helyzetet, függetlenül attól, hogy a jó ügy érdekében vagy pénzéhségből teszik.

Így született meg a klímagate fogalma, amely magába foglalja a kutatók cégek, államok általi lefizetését, a korábbi klímafolyamatok bagatellizálását és azt, hogy a jelen helyzetet mindenképpen végzetesnek és visszafordíthatatlannak kell beállítani. Hangsúlyozzuk: nem állítjuk, hogy nem az, de az is biztos, hogy több intézet – és közvetve a teljes tudományos elit – szavahihetősége megkérdőjeleződött az erről szóló kiszivárgott levelek miatt. Az ENSZ klímakutatásokat összefoglaló IPCC nevű szervezete kimutatta: a vizsgálatok főleg a szén-dioxid-kibocsátást mérik, a bizonytalanságokat, illetve a klímaváltozást csökkentő (!), ember által levegőbe engedett gázokat a háttérbe szorítják. Talán ezért sincsen még mindig egyezség arra nézve, hogy mennyiben felelős az emberiség a melegedésért.

Fölösleges "csúcsok"?

Biztosan sokban, ha a szennyezés mellé még ennyi fát is kivágunk, főleg az esőerdőkben, nem? Ezen főleg a gazdag országok szoktak szörnyülködni, akik pedig már kivágták, amit csak lehetett – mutat rá Bartus. A főleg fejlődő országokban található esőerdők ritkításával romlik a légkör és százával pusztulnak ki egész fajok, ezért valahogy érdekeltté kell tenni ezen államokat, hogy tartsák meg az erdőket – például az ökoturizmus erősítésével. Ennek gazdasági feltételeiről egyeztek meg nagy vonalakban a nemrég megrendezett cancúni csúcstalálkozón, amellyel már jóval előbbre tartanak, mint a főleg a tüntetések miatt elhíresült koppenhágai csúcs, ahol gyakorlatilag semmilyen konkrét megegyezés nem született.

 

A baj az, hogy a fejlődő országokat sokszor korrupt és diktatórikus rendszerek irányítják, amelyek persze nem a megfelelő helyre küldik a gazdagok segélynyújtási alapjából utalt pénzt. Hasonló a gond egyébként a nyugati világ vállalataival is, amelyeket általában az első számú gonosztevőként emlegetnek, ha környezetvédelemről van szó. Ha az ügyben kicsit is merész államok a „szennyező fizet” elve alapján büntetik meg őket egységnyi káros anyag kibocsátása után felszámolt díjjal, sokan inkább fizetnek, ha olcsóbban megússzák, mint a fejlesztést, a környezetkímélő berendezések cseréjét. Ha pedig támogatják őket, hogy maguktól tegyék meg ezeket a lépéseket, a legtöbbször lehetetlen ellenőrizni, hova kerül a pénz, még akkor is, ha konkrét tervvel állnak elő – hát még ha állami szinten is dúl a korrupció. Egyelőre tehát nincs hatásos nemzeti-nemzetközi megoldás arra, hogyan tudnánk legalább egy kicsivel kevesebb szemetet a levegőbe pumpálni.

A lét a tét

Ráadásul egyre több minden múlik rajtunk. Ma már csak az egyik szereplő a gonosz vállalat, a másik az emberiség, amely a hétköznapok részeként szennyez. Ez a legnagyobb baj: a cégeket még csak-csak meg lehet regulázni, de több milliárd embert rábírni, hogy figyeljen oda, lehetetlennek tűnik. Tüntetni és cégeket lebuktatni természetesen sokkal könnyebb, mint a saját kis életünkön változtatni, azaz megnehezíteni a jó ügy érdekében. Ráadásul még csak arról sincs szó, hogy mindenkinek vissza kellene másznia a fára. „A környezet – mondja Bartos – nem múzeum, amit mindenképp érintetlenül kell hagyni, nem biztos, hogy az a feladatunk, hogy ugyanolyan állapotban adjuk tovább, amilyenben kaptuk. Használnunk kell a természeti javakat – viszont jelenleg kemény jeleket kapunk arra, hogy valamit ebben rosszul csinálunk. Arra, hogy eddig a fogyasztói társadalommal az egyik végletet valósítottuk meg, nem az a válasz, hogy átesünk egy másik végletbe."

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások