Mi ez?

Aljas utcák

7223

Hát ez tényleg ránk fért. Most, hogy a tavalyi év utolsó és egyben legviccesebb közéleti sztorijaként sokan szabadságharcosként, sokan pedig nemkívánatos tényezőként fedezték fel újra Ice T-t és az ő öregsulis gengszterrapjét, gerjedt némi diskurzus a hiphopról. A megszólalók többsége az azóta lenyugodott, rendkívül szórakoztató, feleségével meg-megjelenő öreg G védelmére kelt, de kiderült az is – például az ilyen reakciókból –, hogy sokan meg vannak lőve: nem tudják, mi ez az egész, mire kell figyelni, egyáltalán hogy létezhet az, hogy ijesztő feketék csúnya szavakkal fenyegetőznek tévében, rádióban, sőt most már az internet nevű furcsa izén is.

Nekik szeretnénk segíteni az alábbi gyorstalpalóval, és mindenkinek, aki kimaradt Busta Rhymes hatalmas poénjaiból és az egész műfajt parodizáló gesztusaiból, vagy éppen Missy Elliot lenyűgöző zenei alapjairól és nem kevésbé meggyőző, bizarr klipjeiről. Valahol persze érthetőek az előítéletek, melyek szerint az egész a felszínességről, a drogokról, a szexről és a verdákról, meg úgy általában a gengszteres melldöngetésről szól, de nem árt, ha tudjuk: mára mindez megváltozott. A játék pár éve a műfaji fúzióra (Jay-Z a Grizzly Bearrel, Kanye West a Coldplayjel és a Daft Punkkal szövetkezik), az elégedetlenségre, a szellemi forradalomra megy ki, vagy arra, hogy egyszerűen mondjuk már ki végre: az MTV-ből áradó látszat ellenére az élet unalmas, eseménytelen, aki pedig az ellenkezőjét állítja, az hazudik. Az előbbi természetesen jellegzetesen amerikai, az utóbbi pedig brit hozzáállást  tükröz, bár vannak kivételek.  Lássuk tehát, kiket nem hagyhatunk ki 2011-ben, ha a hiphop vagy a rap szavak előkerülnek.

Gil Scott Heron

A zaklatott gyerekkorú vén költő nem tett mást negyven éve, mint elkezdte felmondani a verseit zenei alapokra, és ezt aztán kiadta lemezeken. Csakhogy azok a versek annyira ritmikusak és zeneiek voltak – és azóta is azok –, hogy maguktól rapszöveggé alakultak. A nehéz gyerekkorú Heron, miután valahogy felnőtt a nagyszüleinél, azonnal diplomát is kapott, ahogy megmutatta pár írását egy egyetemi tanszéken. Igazi politikus, forradalmi költészet az övé, illúziók nélkül. Illúzióink pedig nekünk se legyenek: tíz éve letartóztatták kokainbirtoklásért, azóta ki-be járkál a börtönbe. Legutóbbi albumával, az I’m New Here-rel tizenhat év után tért vissza, hogy öregen, betegen elszámoljon mindennel, amivel csak el lehet, és amit ki-kihagyó emlékezete és egyre motyogóbb beszéde megenged. Hetven éves elmúlt, és kíméletlenül lesújtott rá a gyerekkor, a kihagyott lehetőségek és az elrontott helyzetek. Szívszorító lemez egy vén, züllött zsenitől.

The Streets

Az igazi hiphophoz nem kell gettó, drogok, kurvák, fegyverek és bandaháborúk: Mike Skinner, a birminghami fehér gyerek a legunalmasabb sztorival jött, amivel zenész (hát még rapper) jöhet. „Külvárosi környezet, nem voltunk szegények, de nem is volt valami sok pénzünk”. A The Streets néven öt lemezt alkotó Skinner kamu munkáslondoni (mockney) akcentussal nyomul, pedig bírja a középosztálybeli sztenderdet is. Tíz évig osztotta az észt szakításról, vergődésről, képmutató haverokról, akik az első adandó alkalommal vécére viszik az ember csaját egy esküvőn, a tévé mögé csúszott DVD-kről és a sztárságról. Aztán próbált pozitív lenni, de ő is érezte, hogy ez nem a neki való út. Most bejelentette, hogy 32 évesen ideje befejezni; tökéletes döntés egy nagyszerű karrier után. Mindenesetre máris van utánpótlás.

Dizzee Rascal

Minden hiphoppal kapcsolatos sztereotípia megtestesítője: az apját alig ismerte, a kelet-londoni gettóban nőtt fel feketeként, kezelhetetlen, agresszív gyerek volt, az anyja suliról sulira cipelte és könyörgött, hadd maradhasson – ekkor ragadt rá neve. Zenetanára terelte be a szertárba, hogy kotyvasszon valamit a számítógépen, ekkor talált rá hivatására. „Úgy akarok zenélni, ahogy Bruce Lee harcolt” – mondta. A Boy in da Corner című első lemez pontos tünete a hiphopban bekövetkezett váltásnak: nincs potenciális sláger, csak a hallgathatóság határán táncoló, zakatoló ütemek, dallam alig, és persze Dizzee zaklatott, gyomorból jövő, még anyanyelvi angoloknak is nehezen érthető szövegelése. Úgy tűnik, nemcsak a műfajnak, hanem a közönségnek is szüksége volt valami ilyesmire: Mercury-díj, NME-díj, a második album pedig már igazi siker. Azóta sem hagyott alább a lendület; a kérdés most az, átmegy-e végleg popzenébe vagy visszatér grime-os gyökereihez.

Kanye West

A neve legalább mindenkinek ismerős, ugye? Nem véletlenül. Ő hozta el a pillanatot, amikor minden komoly kritikusnak be kellett látnia, hogy nem hagyhatja tovább figyelmen kívül a „néger zenét”. Kanye visszafelé élte az életét: tizenévesen már producer volt, aztán lett énekes, majd rapper, ekkor elkezdték művésznek tartani, végül pedig ő is elkezdte művésznek tartani magát és szerencsére el is hitte. Jelenleg rapper létére olyan széles gesztusokkal hozza a rocksztárszerepet, ahogyan a Stones hozta anno, vagy ahogy Bonónak kellene, ha még hiteles arc lenne. Botrányok és emberi gyarlóság, önironikus kisfilm Spike Jonze-szal, a John Malkovich menet legendás rendezőjével, elegancia és szemérmetlenség. Minden albumán önmagát keresi, a hiphop, R’nB, soul és pop összes lehetséges eszközével, egyre inkább megalomán attitűddel. Új albuma, a My Beautiful Dark Twisted Fantasy már igazi konceptlemez, van eleje, közepe, vége, kíméletlenül kántál az A-kategóriás celebek összes képmutatásáról, hedonizmusról, hatalomról és Amerika szó szerint sötét oldaláról. Kanye egy ideje azt hajtogatja, hogy ő akar a világ legnagyobb művésze lenni, ami merész vállalkozásnak tűnik, de ezek után: ki tudja?

Akkezdet Phiai

Lehet vitatkozni, hogy a pesti formáció most akkor költészet-e vagy szimpla nyelvi játékokra épített hatásvadászat (tipp: mindkettő, felváltva), de az biztos, hogy Saiid és Újonc volt az első két MC, akiknek sikerült elfordítania a reflektort a Zollee-Dopeman-Ogly G-féle gengszterrap-birodalomról. (Az Animal Cannibalst nincs szívem megszólni rádióbarát, aranyos-vicces hiphopja miatt, már csak azért sem, mert senki nem szervez olyan elánnal tehetségkutatókat, mint ők.) Az Akkezdet Phiai megfáradt, cinikus, de életszagú, a belvárosi bűzlő romantikát egészen hitelesen tálaló romkocsmazene, ötletes alapokkal és koncerten is jól működő dalokkal, csak az a sok szóvicc… Szerencsére valahogy senkit sem érdekel, hogy az egyikük raccsol, kompenzálja mindezt az úgynevezett irodalmi véna, nem hiába, Újonc apja bizonyos Závada Pál.

Das Racist

Ezzel a névvel nyilván viccegyüttes, legalábbis reméljük, ugye? Sajnos nem, azaz nem sajnos, hiszen a Das Racist a haldokló fogyasztói kultúra legötletesebb kritikája, amit csak zenebolt polcain találhatunk. A tagok nevei (Victor Vazquez, Himanshu Suri, Ashok Kondabolu) és szociokulturális háttere (művészeti iskola) ellenére az együttes nem valamiféle multikulti vállalkozás, hanem kőkemény brooklyni hiphop tabuk nélkül. Ilyen névvel és arccal nehéz őket rasszizmussal vádolni még akkor is, ha a nyúlként szaporodó Puerto Ricó-iak, az arcoskodó feketék és a dögunalmas fehérek összes sztereotípiáját felhasználják szövegeikhez. Különösen fontos számunkra ez az együttes, hiszen soha senki nem zenésítette még meg ilyen hatásosan a divatvilág valódi arcát, és ez csak az egyik fricska a nagyszerű Sit Down, Man című bemutatkozó albumról.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások