Mi ez?

Géptemető

7216

Mindenkinek van egy cipősdoboz a szekrényében, amelyben összegabalyodott, szinte már ismeretlen eredetű töltők vannak, ugye? De ha ott vannak a kábelek és az adapterek, hol lehetnek a gépek? Ha nem a garázsban, akkor elszórva a világban – jó eséllyel valami szeméttelepen egy sosem hallott egzotikus vidéken mérgezik a talajt és az embereket, esetleg egy család próbál megélni belőlük, ha kell, az egészségük árán. A hatásvadász kép ezúttal nem kamu: a legtöbben azt hiszik, egyszerűen nem dobnak ki elég elektronikai terméket ahhoz, hogy azok komoly kárt tegyenek – plusz ugye mi bajt okozhatna egy kütyü, amely másfél évig a polcunkon, az asztalunkon vagy a zsebünkben izzadt, nekünk pedig semmi bajunk? A helyzet azonban az, hogy az e-hulladéknál kevés veszélyesebb van, és bár valóban nem alkot zátonyt, mint az óceánba zúdított műanyag palackok, legalább annyi kárt okoz.

Az első számú összeesküvés-elmélet ezzel kapcsolatban az, hogy maguk a gyártók tervezik meg termékeiket direkt úgy, hogy pár hónapon belül ki kelljen dobnunk, természetesen azért, hogy megvegyük az addigra bőven megjelent következő generációs modelleket. Ez azonban csak bizonyos termékekre igaz: a legtöbb vállalat már inkább arra koncentrál, hogy a szolgáltatókkal szövetkezve hosszú évekre magához láncolja ügyfeleit, így aztán nem érdeke, hogy rövid úton csalódjunk. Gondoljunk a gyártási áron alul, előfizetéshez adott telefonra, vagy a laposképernyős tévékre, amiket hozzánkvág a kábeltévé-szolgáltató, csak köttessük be magunkhoz a négyszáz csatornát. A tudatos vásárlás is terjed: ha körbenézek, azt látom, egyre többen kutatnak a neten megbízható felhasználói (!) vélemények után és egyre többen szánnak másfélszer annyi pénzt egy-egy kütyüre, hogy azt több évig használják és ezzel több tízezer forintot megspóroljanak.

Forrás: Time

Ettől függetlenül persze dolgaink tönkremennek, vagy csak úgy lecseréljük őket – a fent említett cipősdobozban valószínűleg lapul egy-két használaton kívüli mobiltelefon is. Moore törvénye szerint a chipek teljesítménye, a memóriák egy egységre jutó mérete, sőt még az adott méretű érzékelőn elférő megapixelek száma is megduplázódik másfél-két év alatt.  (Az eredeti törvény az egy adott területre illeszthető tranzisztorok számáról szólt.) Az elmélet a hatvanas évek közepe óta csak nem akarja érvényét veszteni, és ez még pár évig biztosan így marad. A gyártók ezt a következőképpen fordították le: vegyük rá a vásárlókat, hogy legfeljebb ennyi időnként cseréljék le eszközeiket! A módszert mindenki ismeri: ahol csak lehet, sugallják, hogy telefonunk, laptopunk, mp3-lejátszónk elavult és elhúzzák a mézesmadzagot – csillogó, steril reklámokat, újságban megjelenő teszteket és persze a frissen kibontott termék mámorító fémes-szilíciumos illatát. Ez pedig sokaknál legyalulja az észérveket – azt például, hogy aktuális eszközeivel is lehet boldog az élete.

A legtöbb szórakoztató-elektronikai termékben (főleg az alsó- vagy az olcsóbb középkategóriában) a felhasznált alapanyagok jó része mérgező: ha nem is azonnal okoz tüneteket a PVC és jól elzárják az eszközön belül a higanyt és az ólmot, ezek a szeméttelepen akkor is szivárogni kezdenek. Egy régebbi katódcsöves (CRT) monitor például három kiló ólmot is tartalmazhat. Szinte az összes ismertebb cég távol-keleti gyárakban készítteti és állítja össze alkatrészeit (még az amerikaiak is), gyakran ellenőrizhetetlen körülmények között, a gyártósoroknál ülőket tíz-tizenkét órákat dolgoztatva naponta. Az utóbbi időben az Apple-nek is szállító Foxconn gyáróriás vezetését hozták hírbe egy bizarr öngyilkossági hullám miatt, bár ott maguk a gyártási körülmények és a felhasznált anyagok éppen rendben találtattak. A kutatás és fejlesztés Halálcsillagának számító Szilícium-völgy is bőven érintett: az IBM ottani gyárában végzett felmérés szerint kiugróan magas a vetélés és a rákos megbetegedések aránya a dolgozók közt.

Forrás: Time

Maradjunk Amerikában – főleg azért, mert ott végeztek tisztességes kutatásokat az ügyben. Az eredmény: a lakosság nyolcvan százaléka gondolkodás nélkül kidobja elektronikai cuccait. Az ország napi 350 ezer kukázott mobiltelefont és 130 ezer számítógépet „termel ki”. A dolog iróniája, hogy ha nemcsak a maradék húsz százalék, hanem mindenki szelektíven gyűjtené az e-szemetet, az sem oldana meg semmit: ennek többségét elszállítják és ugyanazokon az „egzotikus” vidékeken öntik össze, ahol gyártják a kütyüket. Az élet körforgása, ugye. Az itt lerakott hulladék vagy kontrollálatlanul szivárogtatja a mérgező anyagokat, vagy helyi munkásokhoz kerül, akik szétszedik a szebb napokat látott eszközöket a még használható alkatrészekért. Azaz általában védelmi felszerelés nélkül bontják a gépeket, ami pedig nem kell, elégetik. Ezt hívják recyclingnak.

A világ egyik leghátborzongatóbb helye Guiyu, a kínai szemétfalu, amely ebből él. A lakosság – idősek, nők, gyerekek – szétbontják a gépek borítását, megolvasztják a nyomtatott áramköröket, hogy kinyerjék az ólmot, a maradék alkatrészt pedig savval marják szét, hátha hátramarad némi arany. A háziasszonyok tüzet gyújtanak otthonaikban és laptoptöltőket égetnek, az ablakokon dől ki a maró füst. A levegő sehol a világon nem olyan rákkeltő, mint ott, és rekordot döntöget a vetélések aránya is. Az amerikai kormány nem sokat tesz, hogy megakadályozza mindezt: nem tagja a mérgező szemét kezelését szabályozó Bázeli Szerződésnek (pontosabban aláírta, de nem ratifikálta), márpedig ez tiltaná ezen anyagok exportját is. A hatóságok jobbára csak a katódcsöves tévék exportját ellenőrzik egy évtizedekkel ezelőtt meghozott szabály alapján, az érdekelt cégek majdnem fele pedig ezt is megszegi – a felszínen természetesen mind környezetbarát.

Folyó szeli ketté (forrás: Time)

Egyébként pedig nem kell messzire menni, hogy átlássuk a helyzetet. Titeket hány cég, forgalmazó vagy bolt kért már arra, hogy vigyétek vissza használaton kívüli kütyüiteket? Szerintetek hány hivatalos – tehát nem ebből élő – márkaszerviz javítja meg egy-két nap alatt a laptopokat? Hány garancialevél van, amelyben az áll, hogy ha baj van, futárt küldenek, ahelyett, hogy egy külvárosi gyártelepre vagy egy átláthatatlan infoparkba kellene rohangálnunk, hogy aztán várjuk a telefont? Ugye mindenkinek megfordult már a fejében egy-egy hetekig húzódó szervizes ügylet során, hogy „kész, nem érdekel, veszek egy újat”? A helyzet sajnos az, hogy nagyon nehéz környezettudatosnak lenni, ha elektronikáról van szó. Nem tudjuk, hová kerül a szemét, és ha már vásárlásnál is a Föld egészsége jár a fejünkben, rögtön meg vagyunk lőve, hiszen egy bolt sem tolja az arcunkba a zöld (azaz lehetőleg mérgezőanyag-mentes) termékeit. Ha állami szinten példálóznak a környezetvédelemmel, általában a biciklik előnyei és a gyárak szén-monoxid-kibocsátása kerül elő, civil kezdeményezések pedig, bár léteznek (mint például ez a rendkívül aranyos mobiltelefonos kezdeményezés), a statisztikákon mérhetően nem változtatnak.

A kulcs valószínűleg a cégek kezében van, és a kapitalizmust ismerve talán hihetetlen, de nem is olyan reménytelen a helyzet. A Dell visszaveszi és helyben szétszedi termékeit, a Sony is nagyon igyekszik (nem dolgozik mérgező anyagokat más országba szállító alvállalkozókkal), és az Apple is hírhedten ügyel arra, hogy egy iPhone vagy MacBook se okozzon rákot egy kínai kisgyereknél sem. Azt azonban nem tudni, meggyőzik-e valaha is a rövid távon gondolkodó gyártókat (filléres utánzatokra és ötezer forintos DVD-lejátszókra még sokáig lesz kereslet), márpedig ez kellene ahhoz, hogy az e-hulladék ne a világ leggyorsabban növekvő szemétállománya legyen.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások