Közösség

Segítség, követ az anyám!

7208

Nyugdíjas-invázió a közösségi oldalakon! Ehhez hasonló címekkel cikkeznek a tengerentúli trendekről, amelyek alapján úgy tűnik: az idősebbek felfedezték maguknak a Facebook és a hasonló oldalak gyönyöreit, és nagyobb számban regisztrálnak, mint a fiatalok – beleértve a kamaszokat. Magyarországon itt azért még nem tartunk, de azért határozottan látványos az erősödő szülői jelenlét. Hamarosan tehát minden fiatal életében eljön a zavarbaejtő dilemma (ha még nem jött el): muterék bejelölik. A negyvenen túli generáció internetező fele persze vegyes fogyasztási szokásokkal bír. Van, aki teljes naivitással, a tapogatózó felfedezés jegyében adja hozzá óvatlanul féltve őrzött porontyát ismerőseihez, hogy aztán szívroham-közeli állapotban szembesüljön a haverok által precízen tagelt bulifotók tartalmával: smárolás, pia, jellegzetesen réveteg tekintet és persze a kötelező Anus Mouthus, amely itthon érthetetlen eufemizmussal csak kacsacsőr-jelenségként híresült el.

Van, aki fiatalos gesztussal beregel, aztán ugyanazzal a lendülettel befriendeli gyermekét (gyermekeit), nem számolva azzal, hogy a lépés kontraproduktív: ahelyett, hogy bevágódna a bandánál, gyorsan eléri, hogy fia/lánya cikivé válik, üzenőfala pedig tiltott zónává. És ismert persze a paranoid szülők kategóriája, aki arra használja a közösségi oldalakat, hogy ellenőrizze a gyerekét, nem folytat-e az erkölcsi, szellemi vagy fizikai fejlődésére káros tevékenységet (Kedves anyuka! Dehogynem.), vagy legalább van-e annyi esze, hogy cenzúrázza saját adatlapját és kicímkézze magát a fotókról.

Az amerikaiak rácsodálkoznak a Facebookra (erős idegzetűeknek!)

Mivel az ügyben nem készült értékelhető felmérés, ezért körbekérdeztem, mi a helyzet ilyenkor, azaz mit tennének vagy tettek, ha megkapták a jelentőségteljes értesítést, illetve hogyan járnak majd el saját gyerekük ügyében, ha lesz, vagy amikor az felnő. A vizsgálat, bár reprezentatívnak semmiképpen sem nevezhető, vegyes képet mutat: van, aki semmi problémát nem csinál az ügyből, van, aki kizártnak tartja, hogy visszajelölje szüleit (elvi és gyakorlati indokok is akadnak bőven), és van, aki a látszat kedvéért viszonozza a kedves gesztust, hogy aztán vad öncenzúrába fogjon. Az alapállásoknak nincs köze az életkorhoz: az idősebbek (harminc körüliek) ugyanúgy hajlamosak kerülni anyut a Facebookon, ahogy a fiatalabbak barátként üdvözölni.

Kriszta szerencsés. „Anyukám bejelölt, visszajelöltem. Egyből betettem abba a csoportba, amelyben az ismerősem látják a bejegyzéseket, fotókat, satöbbi. Azóta is ontom a pinát, vért, erőszakot.” Ez utóbbit annyival magyaráznánk, hogy Kriszta jelenleg a politikai újságírás területén mozog, és ott bizony mindhárom tényező megkerülhetetlen. „Néhány barátommal, akikről sokat meséltem, már összefriendelt.” Bori hasonlóan éli meg a helyzetet, bár más indíttatásból: „titkon abban bízom, hogy annyira kínai neki az egész, hogy bizonyos dolgokra sosem talál rá”. Vera pedig szabályosan elébe ment a dilemmának. „Én akartam, hogy facebookozzanak, haladni kell a korral. Praktikus, mert nem kell mindenről nap mint nap beszámolnom, hogy mi van velem...” Ennek persze a bizalom a titka. „A fontos dolgokat persze azért mindig megpróbálom szóban közölni velük, például, hogy ne a Facebookról kelljen megtudniuk, hogy megváltozott a családi állapotom. Ja, és elég jól ismernek ahhoz, hogy ne kelljen visszafogni magam. Még azt hinnék, valami baj van velem.”

Lili szintén bíztatta szüleit, hogy fedezzék fel a Facebookot, de ha bejelölnék, elrejtené előlük az üzenőfalát. Szerinte ez nem ellentmondás: „azt csak a nagyon közeli barátaim láthatják”. Ezzel Betti is így van: „a családi béke érdekében” visszajelölné őket, ám csak bizonyos fotókat engedélyezne. „Ha gyerekem lenne… Nehéz kérdés… Biztos bejelölném, vagyok annyira kíváncsi. Aztán majd ő eldönti, mi legyen, de tiszteletben tartanám a döntését.” A gyakorló szülő Péter is a liberális oldaláról fogja meg a Facebookot: „Ha a gyerekem fent lesz és úgy dönt, apa az ismerőse, én ezt tudomásul veszem. És nem fogok másképpen kommunikálni, mint addig.”

A harmincas Zita a gyakorlatias-elemző álláspontot hozza.  „Én nem jelölném be őket, szerintem béna dolog a családtagokat ’ismerősnek’ jelölni, másrészt a családi életünk azért valamelyest mindig is elkülönült a ’publikus’ életünktől (munkahely, baráti-haveri kör), logikus, ha a virtuális térben is más síkon zajlik (anyuval maximum e-mailez az ember).” Azt viszont fenntartja, hogy nem viselkedne másképp, ha megtörténne az aktus. „Amit megengedek magamnak a netes közösség vagy bárki előtt, az a szüleim előtt is belefér, illetve fordítva: amit szégyellnék vagy rejtek otthon, az nálam a barátok előtt is cinkes... vagy inkább úgy mondanám, hogy nem tartozik oda.”

Úgy tűnik, a férfiak – legalábbis az a pár, amelyik megszólalt az ügyben – sokkal elutasítóbbak a virtuális szülő-gyerek kapcsolat ügyében, mint a nők. Jellemző attitűd, hogy ha a szülők nincsenek fent a közösségi oldalakon, a gyerek (legyen bár harminc körüli férfi, mint az alábbi válaszadó) nem is tart attól, hogy egyszer megtörténik. „Apámék nincsenek fent, így nem is merül fel, hogy letiltsam őket, amit egyébként megtennék, ha aktívan facebookoznék, de nem… néhány családi albumot azért publikussá tennék nekik is, hogy ne fogjanak gyanút” – így Gergő. Zsombor tömör és határozott, és még így sem veti meg az öniróniát: „Nem jelölném vissza, nekem is van életem, bár csak az interneten élem, nehogymá' ők is velem legyenek, nem azért költöztem el.”

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások