Közösség

A tetovált lány keresztanyja - Add tovább! interjú

7190

Mennyire gázolhat bele egy műfordító az író szövegébe? Mennyire kell nyelvőrként tekintenie magára? Az előző "Add tovább!" interjú alanya, Sándor Katalin kutatónő a L’Oréal Nőkért és a Tudományért díjazottja volt, aki nagy rajongója a skandináv irodalomnak. Mivel csak fordításban olvas, ezért egy svéd műfordítónak adta át a válaszadás lehetőségét. Megkerestük az utóbbi idők egyik legsikeresebb svéd regénye, a Tetovált lány fordítóját, Péteri Vandát, az ELTE Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékének tanársegédjét, aki lelkesen mesélt a szakmáról, a műfordító feladatáról és a nyelvvel való bánásmódról.

Miért pont ezt a ritka nyelvet választotta?
Még kisgyerek voltam, amikor édesapám Svédországba költözött, sokszor nyaraltunk nála az öcsémmel. Itthon pedig Bergman-filmeket néztünk a mamámmal. Füleltem. Szép volt, amit hallottam. A svéd különös hangjainak, például az úgynevezett zenei hangsúlynak köszönhetően nagyon muzsikálós nyelv. Sok mindent kikövetkeztettem, megértettem a svédországi látogatásokkor. A papám hamar megtanult svédül, és szívesen tanítgatott, ha kérdeztem, de a módszeres nyelvtanulás csak az egyetemen kezdődött el.

Mi volt eddig a legkedvesebb svéd fordítása?
Nincsen még legkedvesebb fordításom. Nem fordítottam eddig sokfélét: kortárs prózairodalmat, novellákat, egy regényt. És krimiket (műfajukat tekintve ezek is regények voltak). Örömteli és időnként az utálatig küzdelmes feladat volt mind. Soha nem vagyok tökéletesen elégedett a kezemből kiadott munkával, ez egy normális elégedetlenség. Az is előfordul, hogy olyan művet fordítok, amelyet nem kedvelek annyira, ettől a vele való munka, játék még nagyon izgalmas lehet. Nem vagyok eszményi fordító, csak lelkes és igyekvő, amíg futja az erőmből. Egy ilyen kis nyelv ismerete nagy előny, részint ennek is köszönhetem az eddigi lehetőségeket. Nagyon jólesik, hogy az A tetovált lány hazai sikerének hála időnként megkeresnek.

A tetovált lány a vásznon

Mennyire nehéz a svéd nyelvet fordítani?
Megijedtem, amikor elolvastam a csak tanulmány-terjedelemben megválaszolható kérdést, de a Cotcot névről szerencsére eszembe jutott egy jelenet a Picasso kalandjai című kedves svéd filmkomédiából. Picasso filmbeli-mesebeli apja belép dolgozószobájába, ahol megcsörren a 99999-es számú telefon. Felveszi a kagylót, s ahogyan e svéd filmben korábban már sokszor tette, franciául szólal meg, azt mondja: „Neuf-neuf-neuf-neuf-neuf.” A francia tőszámnév egy másik, svéd jelentéssel is bír: „Nöff, nöff, nöff, nöff, nöff”, magyarul: „Röff, röff, röff, röff, röff”. A nöff-öt röffre átültetni egy pillanat műve. De hogyan birkózzon meg a film fordítója a francia neuf és a svéd nöff azonos hangzásán alapuló szójáték visszaadásával? Itt már nemcsak a magyar, hanem a francia kollégának is nehéz a dolga. A francia disznók röfögése ugyanis megint máshogy hangzik, mint a svédeké, azt is mondhatnánk az északi sertésekről, hogy nekik a francia röff kínai. A vicc kényszerű kiiktatásával nagy veszteség éri a svédül nem tudó nézőt. A fordító kénytelen más megoldást keresni, egy odaillő, a célnyelven működő pótviccet, megfeleltetést kell találnia. Persze nem jellegzetesen svéd példáról van szó, inkább csak annak illusztrációjáról, hogy bármilyen idegen nyelvű szöveg fordítása kihívás lehet.

Teljesen más kérdés, hogy a svéd valószínűleg nem a világ legnehezebben elsajátítható nyelve. Emlékeim szerint Umberto Eco a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című szellemes és igazán hasznos könyvecskéjében azt írja, pszichés gátlások nélkül egyesek akár egy hét alatt is megtanulhatnak bizonyos nyelveket. A svéddel példálózik (legalábbis könyve magyar fordításában ez a nyelv szerepel!). Valami igazság azért van ebben a túlzásban. Egészen biztos, hogy a legtöbben sokkal könnyebben megbirkóznak a svéddel, mint teszem azt a magyarral. Természetesen vannak olyan strukturális jellegzetességei is a svéd nyelvnek, amelyek külön odafigyelést igényelnek a fordítótól. Ezek azonban nem annyira egzotikusak, nem térnek el a más germán nyelveknél is tapasztalt sajátosságoktól.

Milyen szabályai vannak a műfordításnak? Mennyire térhet el és mi az a határ a fordításnál, amit nem léphet túl?
A műfordító számára a forrásnyelv kiváló ismereténél sokkal fontosabb, hogy a célnyelvvel bűvészként bánjon. A fordító a fordított mű írójának társa, maga is művészember. Kevés a zseniális fordító, emellett sok más körülmény is a fordítások minőségének rovására megy, az örökös harc az idővel, a kiadók kényszerű takarékoskodása pénzzel, utómunkálatokkal. Az is tény azonban, hogy a könyvkínálat gazdag, nagyon sok mű – így a kortárs skandináv irodalom alkotásai is – egyre gyorsabban eljut a magyar olvasóközönséghez. Talán az előző kérdésre adott válaszom elárul valamit arról, milyen komoly egyensúlyjátékot játszik egy fordító, mennyit hűtlenkedik, hogy igazán hűséges lehessen az eredeti szöveghez.

Fejlettebb-e a svéd kortárs irodalom, mint a magyar? Egyáltalán lehet-e ilyen módon összehasonlítani?
Nemzeti kultúrák, irodalmak fejlettségének összehasonlítása természetesen lehetséges. Megkockáztatom, a kortárs magyar irodalom egy csöppet sem fejletlenebb a svédnél. Bár találhatunk olyan nem elhanyagolható szempontokat, amelyek alapján a svédet fejlettebbnek találjuk, pl. egy „ átlagos” svéd író valószínűleg jobb életkörülmények között alkot, mint magyar társa, drágább számítógépen dolgozik, és ott van neki a híres svéd papír a jegyzeteléshez, nyomtatáshoz, bár a svédpapír ipar is válságban van! Félretéve a tréfát, mindkét kultúra esetén fejlett nemzeti irodalomról, több száz éves gazdag irodalmi hagyományról beszélhetünk.

Péteri Vanda

A műfordítónak feladata a nyelvőrzés?
Igen, a fordító, mint az író, a nyelvből él és élteti a nyelvet. Valahogy így, ebben a szimbiózisban persze őrzik egymást, ő meg a nyelv. Különben az őrzés elég riasztó szó, amikor egy olyan hatalmas, állandóan változó élőlényről vagy tengerszerűségről van szó, mint a nyelv. Ember legyen a talpán, aki őréül szegődik és pórázon tartja vagy ketrecbe zárja. Valószínűleg nem tudja, mit csinál. A fordító a döntéseit sohasem valami ideálisnak képzelt nyelvváltozat konzerválásának érdekében hozza meg. Benne lubickol, ráncosra áztatja magát a nyelvben, igyekszik minél többet megismerni ebből a félelmetes gazdagságból, a nyelvben létező nyelvekből, hogy majd a fordítandó szöveg által vezetve kedvére válogathasson a kincsekből. Ha tehát túl van a bénító rémületen, s már szert tett valami otthonosságra, miközben a csodálata és a kíváncsisága továbbra is lázban tartja, akkor hozzáláthat a szorgos munkához. Álomfoglalkozás.

Számít az, hogy a fordított könyv mennyire sikeres? Kapnak a fordítók jutalékot a kiadótól például az eladott példányszám után?
Nem számít a siker. A sikerkönyv fordítója nem kap több pénzt a fordításáért és jutalékot sem az eladott példányszám után. Mint írtam, álomfoglalkozás.

Van valami, amit mi, magyarok megtanulhatnánk a svédektől? És mi az, amit soha ne tanuljunk el tőlük?
A kérdés a nemzeti sztereotípiák vicces-veszélyes terepére vihet. A svédek nagyon rokonszenves emberek, számos közismert, vonzó tulajdonsággal. Toleránsak, az egyszerű, gyakorlatias megoldások hívei, ebben nagyon ötletesek is, nálunk még mindig sokkal gazdagabbak, de szerények, szeretik a munkájukat, sokkal kevesebb nem rajtuk múló akadályt kell leküzdeniük ahhoz, hogy azt elégedetten végezhessék – lásd pénz, idő, felelősség-megosztás. Aztán ha egy érzékeny magyar arra téved, könnyen elkámpicsorodik az innét nézve kellemesen elegáns, belülről megtapasztalva esetleg fájdalmas gyakorlatiasságuktól, távolságtartásuktól. Egy másmilyen érzékenységű magyar meg pont erre a hűvösségre vágyik. Apropó hűvös: a svédek például nem a tenyerükbe tüsszentenek, ha nincs náluk zsebkendő, hanem a könyökhajlatukba. Így, ha megfogják a mozgólépcső szalagkorlátját, nem ragasztják kapásból oda a bacilusokat. Ezt megtanulhatnánk tőlük, de akkor rögtön azt is el kellene tanulnunk, hogy minél kevesebbet érjünk egymás ing- vagy kabátujjához, barátságunkat, együttérzésünket, örömünket jelzendő. Nehezen mondok le az utóbbiról.

Melyik szakma képviselőjétől kérdez és mit?
Nagy rajongója vagyok a filmeknek. A zseniális megoldások mellett rengeteg szörnyű bakit hallva-látva sokat morfondírozom azon, vajon mennyire mostoha körülmények között dolgoznak a filmfeliratok készítői. Érdekelne, hogy mennyi idejük van, milyen szövegekből dolgoznak, milyen segítséget kapnak a magyar változatok elkészítéséhez, van-e lehetőség az elkészült szöveg szakmai ellenőrzésére. Az ő munkájukra épül-e a szinkronizáláshoz használt szövegkönyv vagy fordítva? Vagy a kettő független egymástól? A szinkronrendező és színészei rögtönözhetnek-e a felvételek során, ha valamibe beletörik a nyelvük vagy ne adj’ isten  észrevesznek valami óriási marhaságot?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások