Felejtős karácsonyi filmek

„Két dolog biztos ebben az életben: a halál és a Reszkessetek betörők karácsonykor” – szól az ősi szentencia. Hollywoodnak mindig kihagyhatatlan ziccert jelentett a karácsony, muszáj újra és újra leütni a magas labdát, teljesen mindegy, hogy a kreatívok vért izzadnak a brainstormingokon, a forgatókönyvírók pedig nem győzik magukba dönteni a viszkit és a kokaint, hogy épkézláb formát adjanak az eleve elfuserált ötleteknek. Ma már talán nem olyan vészes a helyzet, de amikor eldöntöttem, hogy közszolgálati jelleggel összegyűjtöm a mindenképpen kerülendő műalkotásokat, feltűnt: a kilencvenes évek második felében nagyon is az volt. Ez volt az a korszak, amelyben még akkor is muszáj volt megtölteni a mozikat, tévéket és videotékákat karácsonyi gagyikkal, ha azokra már csak a Tim Allen-kaliberű kiégett, eleve másodvonalbeli sztárok vállalkoztak. Persze tudjuk jól, hogy lehet nagy költségvetésből is borzalmas filmet kihozni és még kaszálni is vele.

Az alábbi listán mindkét vonal képviselőivel találkozhattok, a lényeg, hogy bárhol is akadtok össze velük és bármennyire is csábító az „úristen, ez annyira rossz, hogy az már jó” alapállás, higgyétek el: jobb, ha kihagyjátok őket. Egy-egy bemutató és egy pár soros leírás elmond mindent, ami elmondható, és természetesen nemsokára közöljük az igazán jó karácsonyi filmek listáját – kitartás, és ne hagyjátok, hogy elcsábítson a tévé. Ha azon kapjátok magatokat, hogy az alábbi filmek közül bármelyiket bambán, bejglitől-unikumtól réveteg tekintettel nézni kezditek, ugorjatok rá a távirányító sarkán a piros gombra kímélet nélkül.

Hull a pelyhes

Schwarzenegger filmes életműve – hogy is mondjam – ha tematikájában nem is, színvonalában mindenképpen sokszínű, ám az igazi baklövéseket az jelentette, ha eredeti zsánerétől, a szabad kézzel végtagokat letépős akcióműfajtól eltérő szerepkörben alkalmazták. Erre ideális példa első alanyunk, a Hull a pelyhes, amely egyszerre a nyugati típusú konzumtársadalom kritikája és diadala: apuka minden eszközzel azon van, hogy megszerezze fiának a polcokról már rég elkapkodott akciófigura, a Turbo Man egy példányát. A vérre menő harc erőltetett, kínkeservesen humormentes, de kit érdekel? Szerepel benne egy törpe néger Mikulás!

Télapu 3

A Disney-től eleve nem várta senki, hogy ne teljes infantilizmussal közelítsen a karácsonyi kérdéskörhöz, de a Télapu-sorozattal aztán tényleg túlteljesítették a tervet. A Mikulást véletlenül megölő (!) Tim Allen történetéből két folytatás is készült, zavarban is vagyunk, hogy melyiket emeljük ki. Legyen mondjuk a harmadik, főleg azért, mert az öregedő, a filmiparból nyilván nem véletlenül felszívódott Martin Short jeges sminkje és szó szerint hátborzongatóan túljátszott hadonászása visszamenőleg is művészfilmes magasságokba emeli a két elődöt.

Jack Frost

Szándéka szerint könnyfakasztó, tanulságlevonós, de azért vidám mozi szeretne lenni, de a hóember képében a halálból feltámadó Michael Keaton (mi van?!) inkább egy freudi mélységekben matató horrorfilmhez asszisztál a Jack Frostban. Valahol értem, hogy Hollywoodot zavarta, hogy még nincs épkézláb családi film egy hóemberrel a főszerepben, de ezt még egyszer át kellett volna gondolniuk és már az előzetes terveknél leállítaniuk a projektet. Béna gegek és vonószenekari aláfestő zene ide vagy oda, a Jack Frost sokkal inkább rémisztő, mint megható – ha ezt öt évesen látom, valószínűleg azóta is gyomortájéki feszítő érzéssel bírnék csak hóemberre nézni.

Reszkessetek betörők 4

Ezer fogást találhatnék Chris Colombus első két, azóta kultikus jelentőségű filmjén, a kis Kevin elszánt harcát a felgyújtást, téglát és több emeletnyi zuhanást is rajzfilmfiguraként túlélő betörők ellen már tízévesen sem hittem el. De az idő megszépítette ezeket is, és különben is szerettem újranézni őket, ezért az egész sorozatot békén szerettem volna hagyni, még úgy is, hogy az első kettővel épphogy csak köszönő viszonyban lévő harmadik rész tényleg alulmúlt mindent. Megtudtam azonban, hogy készült egy negyedik is, amelyet ezennel az IMDb-szavazók népes táborával egyetértésben el is helyeznék a világ legrosszabb filmjei között. A sztorit és az úgynevezett poénokat valószínűleg Tom és Jerryn nevelkedő hatévesek írták, de tényleg, semmi pozitívumot nem tudok említeni, hacsak azt nem, hogy a forgalmazó nem engedte moziba a sorozatot szerencsére végleg kivégző epizódot.

Santa With Muscles

Nem akarok kérkedni, de erre a találatomra vagyok a legbüszkébb. Van a filmeknek az a csoportja, amely már a rosszfilm-válogatásokba is csak ímmel-ámmal fér bele, hiszen annyira bénák, hogy arra már egy poénos bejegyzést sem lehet ráhúzni. A Santa With Muscles pontosan ilyen. 1996-ot írunk, az internetes megosztórendszerek még sehol, jó biznisz tehát a videotéka, a helyzetet súlyosbítja ráadásul, hogy bizonyos b-filmes producerek szerint széles piaci rést jelenthetnek az Amerikában ijesztően népszerű pankrátorokkal forgatott filmek. Ebbe az iparba szervezték be Hulk Hogant is, aki a tárgyalt műben klasszikus rosszfiút játszik. Miközben télapójelmezben menekül a zsaruk elől, fejbe verik azonban, amnéziásan pedig egy csapat gyerek között találja magát, igazságosztó Mikulásként, akinek egy terroristacsoporttal sem ártana leszámolnia. Rosszul hangzik? Fogalmatok sincs. Nézzétek meg a bemutatót és lesz.

Santa Claus conquers the Martians

A marslakók egy robottal elrabolják a Mikulást, hogy az ő gyerekeik is kapjanak ajándékot. A földi és a marsi gyerekek végül összefognak és a játékokkal legyőzik a rosszfiúkat. Szerintem eleget mondtam. A fröccsöntött díszletekre, a borzalmas színészi teljesítményre, a nem létező történetre természetesen az sem mentség, hogy a film 1964-ben készült, és hogy Ed Wood-os bénasága miatt egy szűk rétegben kultikus státuszt ért el. Azt már meg sem próbálja megmagyarázni a film, hogy az emberhez véletlenül meglepően hasonló marslakók miért járnak búvárruhában. Csak mellesleg említjük meg, hogy a YouTube csodájának hála a film teljes egészében megtekinthető – valószínűleg a gyártó cég engedelmével. Ezt persze nem azért írom, hogy bárki megnézze. De tényleg. Én szóltam.