Közösség

A megafaktor

7116

„A Nikolast, azt nem vágom, mi otthon megasztárosok vagyunk” – ezt nem a sarki zöldségesnél sikerült elcsípnem, hanem egy kacsamelles-lazacfilés posh vacsorán, amire az univerzum egyik nagy anomáliájaként hivatalos voltam. A menedzserek és vezető salesesek között a harmadik bor és a kávé között magától értetődő kötelező körnek tűnt, hogy megbeszéljék, ki „megás” és ki x-faktoros: ki kinek és kinek nagyon nem, főleg arcra ítélve, énekhangokról és választott dalokról nem nagyon volt szó, nem is hiányzott senkinek. Nincs persze ezzel semmi baj, sőt médiatörténeti eseménynek – na jó, folyamatnak, elvégre öt széria az öt széria – is beillik az, hogy a két kereskedelmi tévé összeszedte magát és rápörgette egy-egy ügyre az egész országot, előjeltől függetlenül. Azaz teljesen mindegy, hogy az ember a szerencsétleneken röhögni ült be az elején a tévé elé, aztán ott ragadt és együtt sírt Keresztes Ildikóval, vagy médiakritikusi gőggel szemlélte a fejleményeket: nézték és kész.

Egyébként van, aki el tudja sorolni a Megasztár-nyerteseket szépen, időrendben? Nyilván akad, ha csak egy kis gondolkozás árán is. És azt tudjátok, kivel mi lett? Elindítottak valamiféle generációváltást a magyar popzenében – mármint a lehető legszélesebb közönségnek szólni akaró popzenében? Vagy ha legalább nem iskolateremtő, de azért markáns és meghatározó arcokká váltak? Na, ugye. De akkor mire jó ez az egész? Mit vállal és mit teljesít?

Senki ne értsen félre, nekem aztán tényleg semmi bajom azzal, ha kereskedelmi szerkesztők a nézettségre játszva, különösebb világmegváltó ambíciók nélkül összeraknak egy műsort, ami aztán nagyon sikeres lesz, dől a lé és épphogy nem esik le az ékszíj a médiagépezetről, úgy dübörög, hogy aztán pár hét után el is felejtse mindenki az egészet. Azzal viszont már van bajom, hogy ezt az egészet nyakon öntik valami kulturmissziós maszlaggal, amely szerint a Megasztár és a külföldi liszenszű X-Faktor adja majd a közönségnek a fiatal, öntudatos és 2010-es értelemben vett sztárok következő hullámát. Ráadásul – üzenik a tehetségkutatók – a szigorú zsűritagok folyamatos szakértésének hála a közönség is belekóstolhat abba a szempontrendszerbe, amely alapján felismerhető a minőség és eldönthető, igazi tehetséggel van-e dolgunk vagy kamuzik egy énekes. Hát, ebből nem sok jött össze.

Először is: a zsűri. Ha tényleg hitelesen szeretnénk művelni ezt a kereskedelmi stílusú sztárcsinálást (bocsánat, "teremtést", hiszen akiket kiemelnek, azokban elvileg ugye eleve megvan a spiritusz, csak gondozni kell és orientálni), nem árt, ha olyan arcok ülnek az asztal mögött, akikre egyszerre lehet sokat látott, dörzsölt médiaarcokként és szakértőként is tekinteni. Akkor is, ha egyébként nem feltétlenül jó arcok, sőt az csak jót tesz, ha megosztanak. A helyzet azonban az, hogy a kevés erre alkalmas művészt bizony már ellőtték a stábok, nincs elég Presser Gáborunk, Pély Barnánk, Sománk, de még az egykori újságírói énjéhez képest megkopott hitelű Bakács Tibor Settenkedőt is sikerült idejekorán ellőni. Nem maradt elég meghatározó arc ennyi Megasztárra, és most még ez az X-Faktor is… Mindenesetre diagnosztikus, hogy elvileg zeneszakértőként szólalt meg hétről hétre az a Geszti Péter, akinek a hiphop magyarországi renoméját évtizedekre sikerült hazavágnia, és bármekkora arc is egyébként, rossz nézni a stylistok által szalonrockerré polírozott Nagy Feró tévébarát megnyilvánulásait is.

Másodszor: a dalok. Az nem derült ki (tudja valaki?), hogy mennyire bízzák a továbbjutottakra a dalválasztást, de rémisztően kevésszer villan meg a kreativitás. Közhelyes szomorkodás, középszerű stadionrock, ezerszer elpróbált, koreografált, a sztárság mindenkori (magyar) ismérveihez igazított mozdulatok, biztonsági játék és úgy általában semmi törekvés arra, hogy valami újat mutassanak a közönségnek – nyilván zavarba is jönnének, ha az egyik versenyző megpróbálkozna mondjuk egy kevésbé depressziós Radiohead-tétellel. Nem mintha pont erre vágynék, csak egy kicsivel több bátorságra. Hogy egy jellemző példát említsek: már nem emlékszem, melyik zsűritag mondta egy rockzenei tematikus blokkban egy a szerepét túljátszó versenyzőnek, hogy „a rock nem azt jelenti ám, hogy kiabálsz bele a világba”. Félreértés ne essék: a rock pontosan ezt jelenti.

Oldjuk fel a látszólagos ellentétet és maradjunk annyiban, hogy a Megasztár és az X-Faktor – bármit is üzenjenek a külsőségek – nem a zenéről szól. Ezek az állítólagos tehetségkutatók valójában pusztán azt a közönségigényt elégítik ki, amelyet a kimúlni csak nem akaró valóságshow-k és úgy nagyjából az összes bulvárműsor megcéloz: azt, hogy itt mindenki egyéni drámákat akar látni, a kisember elszánt küzdelmét, akkor is, ha lelki társként izgulnak érte és akkor is, ha a nyomorukon röhögnek. A bikicsunáj-mém, a Rúzsa Magdi által betöltött nemzetegyesítő piaci rés, vagy éppen Oláh Ibolya útja a lelencházból a Presser-birodalomig ugyanúgy erről szól.

A sorsdrámákkal az a baj, főleg, ha heti egy adásba kell sűríteni őket, hogy nem lehet hagyni, hogy maguktól történjenek. Rendezni kell őket, az eposzi szerkezet medrében tartani mindenáron. Itt jön a képbe a kereskedelmi tévék legendás – és a Megasztár ötödik szériájában művészi szinten abszolvált – manipulációja. A propagandaosztály biztosra menti, amikor például a sem arcra, sem viselkedésre nem képernyőbarát Szíj Melindát kellett valahogy gyorsan eltávolítani a színpadról, miután túlságosan megkedvelték a nézők – a csatorna nagy ijedelmére. Hogy mi és hogyan történt, azt szépen összefoglalja a commment:com blog róla szóló cikke. Mindezt következetesen foglalta keretbe az elképesztő mennyiségű színpadi pirotechnika, a panelházfalnyi kivetítők, a döntő alatti vidéki körkapcsolás és a folyamatosan ordító, a műsorok legendás mivoltát hangsúlyozó, sms-számokat ismételgető házigazdák.

Egyébként nincs kedvem levonni a kollektív elhülyülést és nemzethalált vizionáló tanulságot, túléltük a Big Brothert, a Való Világot, túléljük ezt is, meg egyébként is ott van a távirányító fel-le gombja, ugye. A lényeg, hogy fogyasszuk okosan. És ne feledkezzünk meg a kevés pozitív hozadékról, például a némi Gödör Klubos hátszéllel, de mégiscsak saját dalokat író, a kis-közepes koncerteket iszonyúan élvező Bocskor Bíborkáról és Caramelről, akinek sikerült megkapaszkodnia, mint a magyar R’n’B letéteményese – járhattunk volna sokkal rosszabbul is. És hogy ne csak nosztalgiázzunk: most megkaptuk Király L. Norbit, aki Jarvis Cocker, Thom Yorke és egy botsáska keresztezéseként uralja a színpadot, végtelenül szórakoztató még úgy is, hogy a szervezők és Keresztes Ildikó mindent megtettek, hogy megzabolázzák. Remélem, nem végzi rövid úton közepes méretű vidéki művházak haknisztárjaként, mert ezzel az arccal még Londonban is simán mozgalmat indíthatna.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások