Mi ez?

Tron, a csodák csodája

7100

Átlagos romantikus mesefilmként kezdődik, az elvágyódó kamaszlány szűkösnek érzi a tanyát, ahol él, futtában megismerjük a mellékszereplőket, majd a megfelelő dramaturgiai ponton jön egy logisztikailag jól felkészült tornádó, hogy áthelyezze a házat kutyástul-mindenestül, és akkor… úristen. Ez a film színes! Hogy csinálták?

Azért írok a címben jelzett sikergyanús iparosmunka helyett az Óz, a csodák csodájáról, mert a Tron: Örökség tulajdonképpen a klasszikus mese remake-je, de legalábbis ugyanolyan ambíciókkal készült, mint az 1939-es klasszikus. Eleve nagy volt a teher a Disney vállán, amikor a kilencvenes évek végén elkezdett körbeszimatolni a piacon, hogy hogyan készíthetné el a szintén általuk jegyzett 1982-es Tron folytatását. Először is: az előd nem azért lett sikeres, mert annyira eredeti volt a története (nem volt az) vagy mert jól teljesítettek a színészek (Jeff Bridges persze mindig meggyőző), hanem azért, mert részben számítógéppel készült.

1982

A mai nézőnek ugyan legfeljebb valami kellemes retrós bizsergést okoz, az idősebb moziőrültek még meg is hatódnak rajta. De akkoriban a kevés, 3D-ben animált vonalból összetákolt tankok, motorok és a sok egyéb geometriai forma olyan forradalminak tűnt, hogy a trükkgyárosoknak évekbe telt, mire megtalálták az állukat a padlón, és elkezdték használni a technológiát. A gonosz cég által vezérelt, mesterséges intelligenciákkal (hívószó!) teli kibertérbe (ez is!) pixelről pixelre bedigitalizált (és ez is!) szabadságharcos Jeff Bridges története a legrégibb sablonokból építkezett, amit Odüsszeusz óta ismerünk, a kivitelezés és a neonfénnyel világító ruhák azonban elvitték a hátukon az egészet.

A másik motiváló erő – és valószínűleg a végső jel, ami zöld utat adott az új produkciónak – a minden rekordot megdöntő Avatar volt, amelynek egyik trükkje sem volt forradalmi, ám a három dimenzió, a fél háztömbnyi szerverparkot megizzasztó látvány és a klasszikus fogásokkal simára csiszolt (bár némileg demagóg) történet elégnek bizonyult ahhoz, hogy azonnal a világ legnagyobb bevételt produkáló mozijává tegye a környezettudatos akciófilmet. A Disney tehát joggal érezhette úgy, hogy elég nagyjából ennyit kihoznia az új Tronból és biztos a siker. Előreszaladok: így is lett, de ennek semmi köze ahhoz, hogy maga a film jó lett-e.

A helyzet az, hogy a moziban jelenleg nem lehet forradalmat csinálni, látvány és technológia tekintetében legalábbis biztosan. Na jó, az Avatar tényleg elhozta nekünk a 3D-t, de ez elsősorban arra volt jó, hogy a producereket megnyugtassa: a mozi nem halott, csak át kell állni az új módszerekre. A harmadik dimenzió miatt azonban egy rendező és forgatókönyvíró sem kap sokkal több szabadságot, legfeljebb egy erős nézőcsalogató marketingeszközt. A Tron első része tehát: kísérletezés, felfedezés, kaland, amely egészen véletlenül filmként is úgy-ahogy működött. A Tron második része: még több, még hangosabb, még látványosabb – de csak azokból az összetevőkből, amiket már ismerünk. Az 1982-es film popkulturális ikon lett, a 2010-es pedig elvérzik, miközben keményen próbálkozik, hogy elérje ugyanezt, de egyszerűen nincs benne annyi.

2010

Hollywoodban ez már rég nem a felfedezések kora: mindent megalkottak, kitaláltak és majdnem tökéletesre políroztak már. A kérdés csupán az, hány száz számítógépes grafikára szakosodott iparost ültetünk a monitorok elé és hány emeletnyi szerverszoba áll rendelkezésünkre, hogy megmozgassa az iszonyatos adathalmazt, amit a nosztalgiára épített, steril és látványosan villogó világ, plusz Jeff Bridges digitálisan megfiatalított arca megkíván. Az új Tron igazi dicsősége, hogy egy-két ponton mégis képes kiváltani a rácsodálkozást, azt az élményt, amelyet anno a Jurassic Park, a Sárkányszív és a Toy Story (vagy éppen a Nemo nyomában) okozott. Mindenki beleadott mindent, a hibátlan, a végletekig kidolgozott vizuális megoldások a film valódi szereplői, Jeff Bridgesék hozzájuk képest csak jelentéktelen statiszták. Az Örökségben megjelenő valódi világ kétdimenziós, ám ahogy átkerülünk a gép belsejébe, értelmet nyer a jegyszedő lányok által ránk tukmált szemüveg: a hősök lemásznak a vászonról, pont úgy, ahogy az Óz váltogatta a fekete-fehér és a színes képeket . Metaforikus, ugye? Csakhogy mindegyik fenti példa egyszerűen jobb film, mint a Tron: Örökség.

Pedig egyébként sem bíztak semmit a véletlenre: többször átírt forgatókönyv a történetmesélés félistenének számító Pixar ellenőrzésével és áldásával, intenzív, a látványhoz méltó zene (merész húzásként a Daft Punktól) és az eredeti filmhez hű, mégis aktualizált sztori a nyílt forráskódban hívő szabadságharcos hős és a gonosz, kapitalista, nagytestvér-szoftvereket gyártó cégóriás között. (Google vs. Apple?) Egyértelmű ítéletet tehát nem hirdethetek. Mindenki nézze meg a filmet, hogy lássa, hol tart ma a közönségfilm-ipar – mert minden benne van, amit valaha kitalált. Unatkozni senki nem fog, legfeljebb az elnyújtott apa-fiú-jelenetek alatt, de ki lehet bírni. Ennek ellenére azonban egy film sem illusztrálja jobban Hollywood válságát, mint a Tron: Örökség. Az eredeti arról szólt, mi lesz a jövő, ez viszont azt üzeni: tessék, erre mind képesek vagyunk, de fogalmunk sincs, hogyan tovább.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások