Mi ez?

Harcolj a levegővel!

7068

Láttátok a Különvéleményt? Akkor biztos emlékeztek, hogy milyen menő kezelőfelülete van Tom Cruise-nak: 3D-ben, egér és billentyűzet nélkül, egy speciális kesztyűvel irányítja a rendszert, amellyel a mutáns látnokok álmaiban megjelenő gyilkosságokat elemzi. Állítólag akkor már dolgoztak egy hasonló rendszeren a valóságban is, nem volt annyira valóságtól elrugaszkodott kép tehát, ahogy Tom a képeket és videókat a kezével rángatva rakta össze a bűntényeket. Az persze valószínűnek tűnt, hogy a következő Windows felülete még nem ezen az elven működik majd. Aztán majdnem mégis megtörtént: a Microsoft ugyanis megcsinálta és kesztyű sem kell hozzá.

Az ötlet nem új: a Nintendo Wii váratlan sikere megmutatta, hogy ez a jövő. A technológiailag már a kiadása idején is bőven elavult konzolt a márkanéven kívül egy apró csavar vitte sikerre: a vezeték nélküli, mozgást érzékelő vezérlő, amelyet egyszerűen a kézben tartva használhattunk bokszolásra, golfra, teniszre, Super Mario irányítására, vagy éppen gyilkolásra. A Wii szórakoztató, nemcsak a játék, hanem a játékos is látványos, megmozgat – legalábbis a felsőtestet – és gyógyít: a Pető Intézetnek ajándékozott darabokkal játszó segítséggel élő gyerekek fejlődése a bizonyíték, hogy játéknál jóval többről van szó. A konkurencia persze azonnal mozgolódni kezdett, a Sony hasonló vezérlővel állt elő (PlayStation Move), a Microsoft pedig valami sokkal többel. Ez lett a Kinect.

A gép maga nem más, mint egy Xbox játékgéphez csatlakoztatható, átlagos könyvnyi méretű és súlyú kiegészítő, amelyet kamerákkal és infrás érzékelőkkel láttak el. Nincs szükség semmi másra, nem kell további érzékelőket szerelni a szobába, a kütyü mégis úgy letapogat, hogy az összes végtag apróbb mozdulatait is hibátlanul érzékeli. A Kinectet egyébként egy erre szakosodott blog csapata szétszedte, hogy megnézze, mi van benne, és megállapították, hogy sokkal drágább, mint amennyiért adják. A látszólag nem éppen kapitalista húzás nem jótékony gesztus: a gyártó arra számít, a siker megmozgatja a játékpiacot, az onnan befolyó bevétel egyenlíti ki tehát a számlát. A cél ugyanis természetesen a játék (egyelőre – de erről később), méghozzá kizárólag a testünk használatával – „Te vagy a kontroller”, ahogy a szlogen mondja. És tényleg: beállsz a tévé elé, a főhős pedig ugyanazt csinálja, amit te.

Ha már szlogen: a Kinectet megelőző drága, hosszadalmas és (Amerikában legalábbis) feltűnő reklámkampány eleve gyanús volt, ekkora hype ugyanis rendszerint a radikálisan újszerű megoldásokkal próbálkozó, aztán nagyot bukó kütyüket előzi meg. A Microsoft Magyarország azonban minden további nélkül kölcsönadott nekünk egyet, hogy ne csak PR-szövegekből, tesztekből és a YouTube-ról legyen fogalmunk arról, így van-e. Jelentjük: nem így van. Nem kenyerem az ingyenreklám, de most kénytelen vagyok igazolni mindent, amit a Microsoft a Kinecttel kapcsolatban emleget. Pofonegyszerű, szórakoztató, addiktív – a forradalmin még gondolkodom, kérdés ugyanis, mennyiben tehet az élményről az újdonság varázsa. Vajon két hónap elteltével is beállok majd a tévé elé hadonászni a levegőbe?

Egyelőre mindenesetre függő vagyok. Még úgy is, hogy a Kinect-kompatibilis szoftverek, azaz azok, amelyeket kézzel-lábbal irányíthatunk, látványosak, de bárgyúak és ügyesek, nem nagyon jók másra, minthogy bemutassák az eszköz képességeit és lekössenek pályánként öt-tíz percre. Igaz viszont, hogy mindenkinek szól: tesztalanyaim, akiknek megmutattam (na jó: a családom) úgy nézte, mi történik, ahogy annak idején a Lumiére-mozira csodálkozhatott rá a bajszos-frakkos közönség. Azonnal harc indult a tévé előtti pár négyzetméteres placcért, meg azért, hogy futással (öcsém), boksszal (sógorom), az Adventureland című ugrálós-elhajolós, sőt akár űrben lebegős minijátékokat kínáló lemezzel, tánccal (Dance Central), vagy a cukiságfaktorra játszó, a gyerekeket megcélzó játékkal (Kinectimals) kezdjük. Ez utóbbi egyébként, bármilyen infantilis is, a leginkább előremutató: a Pokemon és a Black & White című népszerű istenszimulátor keverékeként adoptálhatunk egy kölyök nagymacskát, hogy aztán egyszerű kézmozdulatokkal mozoghassunk szabadon egy idilli kis szigeten. A kölyköt simogathatjuk, hangvezérléssel játszhatunk vele, szóval egyszerre aranyos, futurisztikus és hátborzongató az egész.

Az biztos, hogy a használatot tanulni nem kell, megszokni pedig két perc. Többet küzdöttem az egérrel, amikor először ültem gép elé, pedig akkor kiskamasz voltam, nem nyűgös felnőtt. Csak az első pár mozdulatig furcsa, hogy a kurzor (vagyis a nyilat helyettesítő kis kéz alakú ikon) tényleg oda megy, ahova a kezemmel hajtom, aztán már teljesen természetes az egész. Cserébe viszont az egész iszonyú kimerítő, legalábbis ami a sportokat illeti. Ez persze nem baj, sőt, de aki azt hiszi, pár percen keresztül a levegőbe bokszolni vagy tíz-húsz másodpercekig egy helyben sprintelni pár menetben nem megerőltető, az vagy nem próbálta még, vagy hónapok óta csinálja. Egy ideig le sem esett, miért fájnak olyan izmaim másnap, amelyeknek addig a létezéséről sem tudtam. Sok kérdőjelet hagy maga után a Kinect, de egy biztos: legalább olyan hatásos és sokkal szórakoztatóbb, mint egy házi fitneszgép, és nem is drágább.

Amikor megértettem a lényeget és kezdtem elhinni, hogy nem is vagyok reménytelen (még pár alaplépés is összejött a táncos játékban, pedig… na jó, ebbe nem szeretnék belemenni), a Kinect bulldózerrel ment neki az önbecsülésemnek: egyszerűen visszajátszotta, mit műveltem. A látvány katasztrofális volt, valahol egy Benny Hill-jelenet és egy epilepsziás nagyroham közt félúton. Az egészséges önbizalmú játékosok ezen valószínűleg gyorsan túlteszik majd magukat (vagy eleve össze sem omlanak) és utána jöhet az építkezés: megpróbáljuk nemcsak normálisan megoldani a feladatokat, hanem megpróbálunk jól is kinézni közben. Maradjunk annyiban, hogy a kütyü testi és lelki terápiás eszközként is funkcionál.

Itt a végén valamilyen jövőt mégiscsak kéne jósolni a Kinectnek, de nem tudok. Az biztos, hogy a barkácsközösség elképesztő kreativitással vetette rá magát az eszközre (van, aki fénykardot csinált egy partvisnyélből, majd megoldotta, hogy az eredeti Super Mariót irányíthassuk vele, mások a robotika tudományát gondolják tovább), örül is a Microsoft a gyorsan jött kultuszstátusznak. A profi fejlesztők viszont egyelőre kissé tanácstalannak tűnnek – az erre kiadott játékok egy része eleve rossz, egy része jó, de jobb lenne, ha hagyományos módon (is) lehetne őket irányítani, a maradék pedig fitneszszoftver – ezek viszont határozottan jók, főleg a fent leírt okoknál fogva. Keményvonalas gamer családtagom például fél tőle, hogy múló divatról van szó, de én optimista vagyok – majd csak összeszedik magukat. Szeretnék ide valami frappáns zárógondolatot, de a bennem lakó konzumidióta arra kényszerít, hogy leírjam: a Kinect az idei év egyik legjobb terméke.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások