Lélek

Erőszak után

7019

Ha valakit baleset ér, és mondjuk éppenhogy megússza élve, szépen megvárja, amíg túljut a kritikus szakaszon, lábadozik, meggyógyul, az élet pedig megy tovább – az egészből egy szörnyű, de múlt idejű történet lesz. Így gondol a dologra legalábbis azok többsége, akikkel nem történt ilyesmi. Azt hisszük, a trauma utáni stressz legfeljebb dramaturgiai eszköz a háborúból hazatért katonákról szóló filmekben, akik verejtékben fürödve, kiabálva riadnak fel minden éjjel és szép lassan elidegenednek korábbi megszokott környezetüktől. Nem kell háborúba menni vagy óriási földrengést átélni azonban az ilyesmihez, elég, ha az utcánk sarkán történik velünk valami – a tünetek és úgy általában a következmények pedig súlyosabbak és mélyebbek, mint a kívülállók gondolnák.

A poszttraumatikus stressz tünetegyüttese (PTSD) alattomos és hosszú távú, hónapokig, évekig is eltart úgy, hogy a beteg sem látja az összefüggést, mi és miért történik vele. "Amikor elmesélem, hogy PTSD-m van, meg kell győznöm őket, hogy ez tényleg komoly" – mondta a 25 éves Robin Hutchins, akin elsőre semmi sem látszik: vidám, magabiztos és színes ruhákban sétáltatja kutyáját minden nap. A leggyakoribb kiváltó ok az autóbaleset és a nemi erőszak – a fiatal lánnyal ez utóbbi történt, otthonában, törött lábbal feküdt, amikor megerőszakolta egy ismerőse. Épp az egyetemet kezdte volna, és el is kezdte, nem elmesélve és nem kimutatva, hogy bármi is történt. "Csak szerettem volna elsőéves lenni" – mesélte a New York Timesnak.

Beszélt egy iskolai lelki tanácsadóval, aki arra biztatta, hogy lépjen túl rajta, és mivel ez neki is feltett szándéka volt, így is tett: órára járt, barátkozott, bulizott. Maga mögött hagyta a traumát, de a trauma nem hagyta maga mögött őt. "Azt senki sem mondta, hogy állítsam le az életem és foglalkozzam ezzel, mert nem léphetek egyszerűen tovább." Látszólag minden rendben is volt, amíg egy részeg évfolyamtársa egy pillanatra a falhoz nem nyomta. Ez elég volt ahhoz, hogy megnyomja a gombot: ezek után nem járt többé órára, csak pánikba esve kucorgott a szobájában. Segítséget még mindig nem kért, barátai, akik csak annyit láttak, hogy minden meghívást visszautasít, annyit mondtak: bármi baja is van, nyugodjon meg, pár év, és csak nevet a mostani rossz perióduson. Robin Mongóliába ment, hogy "kitisztuljon a feje", de nem segített.

Több évnyi depresszió és bénító pánik után jutott el addig, hogy segítséget kér, amikor már a bevásárlást sem tudta megoldani a félelemtől. A pszichológusok azonban vagy nem foglalkoztak vele ("mi aggódnivalója lehet egy ilyen szép lánynak?"), vagy drágák voltak. Végül az egyikük annyit mondott: "hát persze, önnek PTSD-je van." Robinnak fogalma sem volt, hogy bármi összefüggés lehet az évekkel azelőtti erőszak és a ki-kiújuló depresszió és rendszeres pánikrohamok között. Már rég nem bízott magában, miután jó ideje nem volt ura saját érzéseinek függetlenül attól, hogy egyedül volt-e, munkában, vagy barátokkal, úgymond biztonságban.

Az egész jelenség alapja, hogy az emlékek szabályosan küzdenek azért, hogy a felszínen maradjanak, miközben a beteg öntudatlanul is le akarja őket szorítani a tudattalanba  – azaz megpróbálja elfelejteni őket. A traumáról őrzött emlék ráadásul ravasz és alattomos tud lenni, ha felbukkan, olyan, mintha az előbb történt volna, nem tartja túlzottan tiszteletben az áldozat és az esemény közötti teret és időt. Az összefüggéseket eddig nem sikerült feltárni: úgy tűnik, a trauma hatására fizikailag is megváltozik az agy szerkezete, konkrétan beszűkül a hippokampusz, azaz a memóriáért is felelős állomány.

Az emlékek pedig állandó készültségben tartják az egész idegrendszert. Ha elment valahová, önkéntelenül is figyelte, nem támadják-e meg. Ha átkelt az utcán, azt úgy tette, hogy feltételezte: bármikor elütheti egy busz, esetleg követik. A heti terápia csak részben segített – végül megismerte Dextert. A kistermetű, ragaszkodó természetű kutyával azóta összenőttek: mellette van, hogy ne féljen, balhézik, hogy sétáltassák meg, amikor is a járókelők rámosolyognak, majd a gazdájára is – szóval hatásosabb kezelést ad, mint bármelyik szakember önmagában.

Ritka, hogy így végződik. A kutatások szerint nyolcvan százalék, hogy a nemi erőszak – történjen bárhol, bármikor –- súlyos PTSD-t hagy maga után. Az ezzel járó stigma, az események és a betegség félreértése miatt azonban általában orvosig sem jutnak el, nem hogy a diagnózisig. Az ismerősök empátiája egyszerűen nem működik olyankor, amikor olyasvalamit kellene megérteniük, aminek ők a közelében sem jártak, és a fenti eset is bizonyítja: még egy intelligens, fiatal nő is teljes sikerrel képes átverni saját elméjét, ha megtörténik.

Forrás: The New York Times

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások