Mi ez?

A tánc mindenkié

6998

Van egy történet, általában pofonegyszerű, szerelemmel, szenvedéssel és eksztázissal, már csak el kell táncolni – nagyjából ez a módszere a világ legősibb művészetének a pattintott kőkorszak óta ugyanúgy. A néző pedig vagy megérti, vagy nem – van némi elidegenítő erő a kortárs tánc körül, lévén, hogy magas művészetnek számít, az embernek általában ki kell öltöznie és teljes csendben végigülni, de még ha bölcsészkari kísérleti, alternatív projektről van szó, akkor is illik megilletődni. Budapestre látogatott az úgynevezett fizikai színház svéd nagyasszonya, Gunilla Heilborn, aki a fenti alapállással úgy, ahogy van, szakított. Miért ne lehetne a mozgás és a tánc mindenkié – mindenkinek van teste, nem? És miért ne szólhatna egy darab rengeteg mindenről, mondjuk, ahogy az élet is teszi?

Gunilla Amerikában és Stockholmban tanult táncot, koreográfiát és filmezést. Nem döntött egyik mellett sem: egyszerre használ mozgást, mozgó- és állóképet, szöveget, finom humorral és néha kíméletlen iróniával – jelenleg az egyik legfontosabb svéd művészként tartják számon. Ő és két táncosa (Johan Thelander és a finn Kristiina Viiala) úgy döntöttek, nem ragaszkodnak a szűk határidőkhöz, a stúdióhoz, sőt a konkrét történethez sem. Inkább utaznak és meglátják, mi történik.

Fotó: Neményi Márton

A dilemma tehát nem az volt, hogy hogyan férjenek bele nagyon rövid időbe, hanem éppen az, hogy mit tudnak kezdeni a nagyon sok idővel. Az egész egyre inkább az utazásról, a tapasztalatgyűjtésről szólt: repülő helyett a vonatot választották és oda mentek, ahova csak szerettek volna. Megpróbáltak minden apró részletet megjegyezni, rögzíteni, nem zárva ki egy ihletforrást sem: ugyanúgy formálta őket Lisszabon látványa, mint a kávé illata és a szerelmes történetek Budapesten. Ezért jöttek ugyanis ide: amellett, hogy próbáltak és megnézték, hogyan működik a formálódó darab az itteni közönség előtt, szerelmespárokat hívtak meg, hogy meséljék el történetüket. Ja, a készülő mű címe egyébként az, hogy Ez nem szerelmi történet. Megmagyarázom.

A projekt szellemi anyjának és két táncosának konkrétan fogalma sem volt, mi lesz ebből. Egy férfi és egy nő a színpadon – egyértelmű, hogy ez valami szerelmi történet lesz. Hogy ne legyen ilyen egyszerű, gyorsan el is nevezték a művet úgy, hogy This Is Not a Love Story. Azt tehát már tudták, mi nem lesz. Budapestet imádták a pár itt töltött nap alatt, csodálkoztak az épületek egymás hegyére-hátára hányt stílusán, meghallgatták a szerelmeseket (erről, mikor beszélgettünk, nem sok részletet árultak el, csak azt, hogy néha majdnem sírtak), de még mindig csak gyűjtögetnek. A párok egyébként teljesen megnyíltak előttük. Abban biztosak, hogy a mozdulatokat megtervezik, gyakorolják, de azok sorrendje, kombinációja a rögtönzésen, a két táncos közös munkáján múlik majd.

Fotó: Neményi Márton

„Ez nem is annyira arról szól, miket csinálunk, hanem arról, hogy hogyan készül a mű” – mesélte Johan a Budapesti próba egy szünetében: a táncba egyébként ugyanúgy belefértek a kortárs balett mozdulatai, mint a léggitározás. „Ez az igazán érdekes Gunilla munkájában: az, ahogy formálódik, egyben maga a végeredmény is. Az előadás előkészítését darabról darabra egyre inkább belefoglalja magába az előadásba is. Persze nem arról van szó, hogy bármi belefér, egyszerűen másra fókuszálunk: arra, hogy hova megyünk, mit eszünk, kikkel találkozunk. És hogy mit iszunk” – nevet. „Úgyis tudjuk, hogy közvetlenül a határidő előtt vagyunk a legproduktívabbak, akkor hozzuk meg a legtöbb döntést, legyen az racionális és irracionális. Nem is próbáljuk másképp csinálni.” Megtehetik: Gunilla éves támogatást kap terveire a svéd államtól; náluk rendben van a kortárs tánc, van közönség, egyre nagyobb, és figyelnek az utánpótlásra is: támogatják a tanulókat, amíg munkát nem kapnak.

„Tánc közben az együttműködés náluk olyan, mint a gyerekjáték” – folytatja Johan. „Ott eldöntik, ki lesz a király, a királyné és az alattvaló. Csak úgy működik, ha úgy is kezelik egymást, amit az eldöntött szerepük előír. Nincs játék, ha az alattvaló nem tekinti királynak a királyt.” Gunilla nem vár előképzettséget a közönségtől, bárki bejöhet az utcáról. Kell, hogy érdekelje őket a tánc és ennyi elég. Egyelőre magukra figyelnek, nem a kritikákra. A közönség, ahogy a mű alakulása is, nagyon képlékeny. Azt figyelik rajtuk, megértették-e, érthető-e, amit mondanak, táncolnak, mozognak – mintha egy beszélő azt akarná tudni, hallja-e a másik, amit mond. „Ha igen, jó úton járunk”. Gunilla nem véletlenül szeret gyerekek előtt táncolni. Egy előadásában tévé és táncosok is voltak a színpadon, ő pedig a színpad mögül figyelte, mi történik. Biztos volt benne, hogy a nézők között ülő gyerekek csak a tévére figyelnek majd, de nem: amikor a táncosok megmozdultak, azonnal elfelejtették a képernyőt és rá sem néztek, amíg táncot láttak.

Fotó: Neményi Márton

Darabjai úgy szórakoztatóak, hogy nem is akarja, hogy azok legyenek – mondta –, egyszerűen csak viccesre sikerednek. Ez nagyon jó arra, hogy nyisson a közönség felé, akár úgy is, hogy poénkodva bevonja őket, majd melankolikusra vált. „Nem akarok szupervicces lenni, de gyakran viccelhetnékem van mindennel kapcsolatban.”  A humor jön le igazán különbözőképpen más-más kultúráknál – magyarázta Johan. „Minden nép másképp közelíti meg, de azon is múlik, milyen és mekkora a közönség. Gunilla darabjai, ahogy a humor is, az időzítésen múlnak. Vannak népek, emberek, akiknek egyszerűen nem jön be ez a fajta vicc: csak azt látják, hogy a színpadon valami baromi unalmas történik. Úgy néznek ránk, mintha csak egy pár idióta sétálna fel-alá a színen”. És úgy tűnik, még ez is belefér, benne van a pakliban: a táncosok felszabadultan mesélték mindezt. És hogy miféle humorról van szó, azt pontosan tudja mindenki, aki látott már például északi (mondjuk svéd vagy finn) filmet: keserédes, groteszk és szerencsére tabumentes.

Köszönjük a bemutatónak helyt adó SÍN Kulturális Központ segítségét!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások