Lélek

Mugli-e vagy?

6969

Capitulatus – gondolom magamban erősen, és elképzelem, ahogy az arrogáns biztosítási ügynök felkenődik a falra. De semmi sem történik. Hiába mondom, hogy van életbiztosításom, lakásbiztosításom és minden elképzelhető biztosításom, a nem létező autómat pedig nem szándékozom előre biztosítani, a felmenőimet kezdi emlegetni. Na, nem úgy, hanem hogy nekik esetleg. Megfordulnak a fejemben a tiltott átkok is, de azt azért mégsem. Legalább egy patrónust, ha megidézhetnék. Végül a körülményekhez képest viszonylag kulturáltan elküldöm melegebb éghajlatra. Megint rádöbbenek, hogy muglinak lenni nem egyszerű. „Nem meglepő, hogy sokan szívesebben élnénk Harry világában, vagy legalábbis vigaszt lelünk annak elképzelésében, hogy létezik valahol Londonban, elég befordulni egy sarkon (vagy átmenni egy falon), vagy megtalálni a 9. és 10. vágányok közötti vágányt a King’s Cross pályaudvaron. Úgy tűnik, az emberi természet szerves része, hogy a látható világon túl elképzel láthatatlan, rejtélyes világokat, melyekben nem a megszokott szabályok érvényesek. Az ember javíthatatlanul álmodozó, kreatív és szimbolikus gondolkodó, és az a gondolat, hogy ’ez minden, ami van’, igazán elviselhetetlennek tűnik számára.” – írja Carol Nemeroff pszichológus, aki több mint húsz éve kutatja a mágikus gondolkodás jelenlétét a hétköznapi életben.

Lehet ellene ágálni, de tényként közölhető, hogy Harry Potter története immár a nagy mítoszok közé sorolandó. Hatását és státuszát jelzi, hogy komolyabb könyvtárat lehetne megtölteni azokkal a művekkel, melyek a legkülönfélébb nézőpontból és a legkülönfélébb eszközökkel igyekeznek megfejteni a titkát – és rendre kudarcot vallanak. Persze egyáltalán nem meglepő ez, hiszen túl egyszerű az a műalkotás, ami végérvényesen és egyértelműen megfejthető, ami csak úgy odaadja a titkát. „Ez egy életérzés.” – fogalmazza meg szentenciaszerűen egyik fanatikus ismerősöm, és talán elég is ennyi. Másik megkérdezett alanyom már jóval pragmatikusabb: „Üdítő kirándulás, jó belefeledkezni az ilyen részletesen kidolgozott fantáziavilágokba.” Persze felmerül a kérdés, hogy miért is olyan jó ez, miért tud olyan könnyen beszippantani szinte mindenkit. Harmadik alanyom a gyógyító aspektusokra hívja fel a figyelmet: „Többször előfordult már, hogy életem bizonyos kritikus pillanataiban teljesen véletlenül épp abba a könyvbe botlottam, ami megadta a választ az aktuális kérdéseimre, hozzásegített a problémáim megoldásához. Így voltam a Harry Potter sorozattal is. Életem egyik legnehezebb szakaszában került a kezembe az első kötet, és szinte le sem tudtam tenni. Egyrészt egy olyan otthonos és varázslatos világba léphettem be, ami gyökeresen különbözött a valóságtól, így átmenetileg lerakhattam a problémákat, másrészt a Kis Túlélő története észrevétlenül is olyan problémamegoldó potenciálokat szabadított fel, amik sokat segítettek. Azóta is hazajárok a varázsvilágba; jó kézbe venni, újraolvasni a köteteket, megnézni a filmeket sokadszor is, mert ugyanazt a megnyugvást és erőt érzem, mint első alkalommal.”

A történet gyógyító erejét mások is felismerték, ugyanis ma már van olyan pszichológus, aki afféle alternatív művészetterápiaként alkalmazza Harry történetét. Így tesz Neil Mulholland is, aki pszichoterapeutaként sok páciensénél használta fel sikeresen a történetben rejlő lehetőségeket. Úgy véli ugyanis, hogy a történet szereplői értelmezhetők egy-egy probléma kivetüléseiként, vagy ha úgy tetszik, megtestesüléseként. Valamennyien küzdünk ugyanis a Voldemortjainkkal, dementorainkkal és fájdalmas sebhelyeinkkel, csak épp máshogy nevezzük őket. Ha viszont ebbe a történetbe ágyazzuk, könnyebben megfogalmazhatóvá és feldolgozhatóvá válnak. Továbbá azon is el lehet gondolkodni, hogy Harry miként küzdött meg ezekkel és a módszere esetleg alkalmazható-e az adott problémára. Ha például a dementorok és a patrónus esetét vizsgáljuk meg, egyszerű analógiát vonhatunk aktuális problémáinkkal, hiszen ezt a helyzetet bármilyen személyes tartalommal feltölthetjük. Lehet egy traumatikus élmény, egy nehezen megoldható probléma, egy rosszul működő párkapcsolat, vagy épp egy hangulatzavar, ami kiszívja az ember lelkét és eltűntet minden örömet az életéből. A patrónusát, vagy ha úgy tetszik, megküzdési stratégiáit pedig mindenki maga idézi meg, méghozzá úgy, hogy igazán boldog, gyógyító pillanatokra gondol. Ha nem jön, sokszor megpróbálja, keményen küzd érte, és ha végül megjelenik, az a megidéző személyes, össze nem téveszthető jegye lesz, hiszen a patrónusáról egyértelműen felismerhető a varázsló. Ugye, mennyivel egyszerűbb ezt dementorokkal és patrónussal elmesélni? És talán ennyi a titok. Hogy nem is vagyunk olyan szerencsétlen muglik.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások