Elfogy a magyar

Pontosan nem tudjuk, mikor történt, de valószínűleg most ősszel; a lényeg, hogy gyakorlatilag tényként jelenthetjük ki: tízmilliónál kevesebben vagyunk mi, magyarok. A kalkulációk persze eltérnek, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének automatikus, azaz előre beállított ütemű számlálója valamikor szeptember közepén lett hétjegyű, a hivatalos, azaz a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a lélekszám pár héttel később lépett a lélektani határnak számító tízmillió alá. Mi történt, miért és mire számíthatunk?

A Hivatal áprilisban is kiszámolta, mennyien lehetünk: akkor 10 millió 7 ezer jött ki a nemzetközi vándorlás figyelembevételével. Ekkor már mindenki tudta, hogy idén 10 milliónál kevesebben leszünk. Az is biztos viszont, hogy nincs szó hirtelen, drasztikus esésről, hanem szépen, lassan, egyenletesen fogyunk. A 2001. évi népszámlálás 10 millió 198 ezer főt mutatott ki, azaz tíz év alatt csökkent kétszázezerrel a lakosság. Ez a szám nagyjából másfélszer ekkora lenne, ha nem lenne vándorlás, a természetes fogyás ugyanis elég súlyos, ezt azonban némileg kompenzálja az, hogy többen vándorolnak be, mint ki. (2001 óta az idetelepült külföldieket is a magyar népességhez számoljuk – ha szigorúan értelmeznénk a magyar lélekszám fogalmát, katasztrofális számot kapnánk.)

A helyzet nagyjából úgy néz ki, hogy évente átlagosan 30-35 ezer magyart veszítünk (azaz ennyivel többen halnak meg, mint ahányan itt születnek) és 15-16 ezer bevándorlót nyerünk (azaz ennyivel többen érkeznek, mint ahányan elhagyják az országot). Valószínű, hogy ha a bevándorlókat továbbra is befogadnánk, a kivándorlást pedig teljesen felszámolnánk, még akkor is csak fogynánk. Azzal is számolni kell azonban, hogy pontos be- és kivándorlási adatokat nem ismerünk, főleg ez utóbbiakkal vagyunk bajban, hiszen ma már nem kell bejelenteni, ha valaki lelép.

Utánpótlás (fotó: Neményi Márton)

Arra, hogy mégis hányan hagyták itt Magyarországot, legközelebb csak a következő évi népszámlálás után következtethetünk több-kevesebb bizonyossággal, és bizony meglehet, hogy a helyzet sokkal súlyosabb lesz, mint amennyit a mostani számítások sugallnak. Elképzelhető, hogy kiderül: már rég tízmillió alatti az ország lélekszáma. A kivándorlási adatokat ugyanis lehet, hogy nem ismerjük, de más országok bevándorlási felmérései szerint az elmúlt évtizedben nagyjából háromszázezren hagyták el az országot, ez pedig csak gyorsulni fog, ha tovább nyílnak a munkaerőpiac kapui. Ha a hivatalos adatokból indulunk ki tehát, egy év múlva 9,98 millióan leszünk, ha a pesszimista (sokak szerint inkább realista) forgatókönyvet vesszük alapul, akkor kiderül, hogy csak 9,7 (!) millióan. „Az az érzésem, hogy már régen 10 millió alatt vagyunk, csak még nem tudunk róla” – mondta még szeptemberben a Népességtudományi Kutatóintézet igazgatóhelyettese a HVG-nek.

Trianon idején sokkal rosszabb volt a helyzet, az első világháború után 8, a második után 9,2 millióan éltek Magyarországon. A tízet 1960-ban értük el, ezután 1980-ig folyamatosan sokasodtunk, a 80-as évek elején 10,7 millióan voltunk – ez abszolút rekord, hiszen azóta évről évre csúszunk lefelé, nem volt olyan adat, amely azt mutatta volna, hogy akár csak időszakosan is a visszájára fordulna a folyamat. A felfelé ívelő görbe a Ratkó-korszak „ajándéka” volt: az ötvenes évek első felének abortusztilalma és gyermektelenségi adója alaposan megtolta az ország népességét, az akkor született gyerekek későbbi gyerekeinek „közreműködésével” pedig megdőlt a rekord.

A „Ratkó-unokák” ma harmincasok, pár év múlva elérik a szülési kor végét, szüleik pedig nagyjából ugyanekkor nyugdíjba mennek, a születési mutatók pedig időközben alaposan megcsappantak: úgy számolják, a most felnövő generáció már csak évi 70 ezer új magyart ad majd az országnak, feleannyit, mint 1980-ban. Száz magyar nőből, aki két éven belül szeretne gyereket, csak negyven lesz valóban anya, 42 elhalasztja, 18 pedig végleg lemond a szülésről – derítette ki a Népességtudományi Kutatóintézet. Az okok felsorolásába bele sem kezdünk: általános bizonytalanság, alacsony átlagkereset, gyerekvállalással össze nem egyeztethető munkahelyek… Hamarosan tehát számíthatunk némi munkaerő-piaci válságra: utánpótlásra lenne szükség.

Fotó: Neményi Márton

Hogy honnan lesz, azt senki nem tudja. Két nyilvánvaló út áll előttünk: vonzóvá tenni a magyar piacot és életkörülményeket, kinyitni a kapukat és becsábítani több százezer fiatalt, illetve munkaképes bevándorlót, vagy valahogy (csúnyán fogalmazva) szülésre kell bírni a magyar nőket. Ez utóbbi mikéntje láthatóan megfejthetetlen, rejtélyes ügy a (természetesen férfi) döntéshozók számára: az eddigi egyetlen javaslat a jelenlegi kormány részéről Boross Péter exkormányfő nevéhez fűződik, aki egyszerűen megadóztatná a gyermektelen nőket, még az igazoltan meddőket is. A botrányt gerjesztő javaslat ellen szakértők hada szólalt fel, diktatórikus eszköznek titulálva azt és közönnyel vádolva a jobboldali politikust. „Nem kell ebből érzelmi kérdést csinálni” – zárta rövidre Boross, aki az fn.hu-nak később úgy finomított: egyszerűen azt szeretné elérni, hogy gyerekre költsön az is, akinek nincs gyereke.

Nem szeretnek beszélni róla (a társadalom reflexeit és a média általános biztonsági játékát tekintve nem meglepő módon), de a helyzet az, hogy pár évtizeden belül valószínűleg a fiatal cigányságon múlik majd, mire jut az ország. Pontos felmérések nem készültek, de úgy tűnik, ma egymillió cigány él Magyarországon. Pokol Béla politológus professzor szólalt meg az ügyben, méghozzá egy nagyon pesszimista jövőképet felvázolva: 2050-re mindössze hétmillióan leszünk, ebből várhatóan kétmillió cigány, nagy részük fiatal. Bár felvetett pár finoman szólva aggályos ötletet (a cigány gyerekeket a szüleiktől elválasztva, bentlakásos kollégiumokban kellene felnevelni és hasonlók), arra azért nem teljesen alaptalanul figyelmeztetett, hogy az ő integrációjukon múlik majd Magyarország sorsa.