Lélek

Te élvezed?

6914

Az emberiséget kezdettől fogva két kérdés foglalkoztatja: ki találta fel a munkát és a többiek miért nem verték agyon – tartja a mára már klasszikussá vált mondás. Ez a tevékenység ugyanis soha nem foglalt el túl előkelő helyet a kedvenc foglalatosságok listáján. Valahogy mindenki úgy van vele, hogy elvégzi, mert meg kell élni valamiből, de titkon a nagy lottónyereményről vagy a milliárdos nagybácsi váratlan felbukkanásáról álmodozik, hogy eljöhessen végre az édes semmittevés ideje.

A munka iránt táplált ellenszenv mélyen be van ágyazva a kultúránkba, hiszen már az Úr is ezzel átkozza meg Ádámot, amikor kiűzi a Paradicsomból. Nyelvünkben is leképeződik ez a negatív attitűd, hiszen a szláv eredetű munka szavunk jelentése kín, gyötrelem, szenvedés, erőfeszítés, vesződség. Sőt, még a dolgozik szinonimái között is szinte csak negatív jelentéstartalmúakat találunk: fáradozik, robotol, húzza az igát, gürcöl, kulizik, gályázik, hogy csak néhányat citáljak hangulatfestésül. Persze naivitás lenne feltenni a kérdést, hogy miért van ez így, hiszen kapásból milliónyi válasz adódik: fárasztó, stresszes, sokszor unalmas favágás, nem fizetik meg, bunkó a főnök, elviselhetetlenek a kollégák és még oldalakon keresztül lehetne sorolni. Mindezek ellenére mégis sok tényező arra utal, hogy a munkához való viszonyunk erősen ambivalens.

Pedig állítólag az amerikai férfiak 84 százaléka, míg a nők 77 százaléka tovább dolgozna, ha egy váratlan örökség feleslegessé tenné számára a munkavállalást. El lehet ezt intézni azzal, hogy szorgalmas nép, és működnek még a puritán gyökerek, de ha jobban belegondolok, nem teljesen irreális ez az eredmény. Hasonló helyzetben ugyanis a világkörüli út és a további kötelező gyakorlatok abszolválása után nekem is elkezdene hiányozni a szerkesztőség és minden bizonnyal visszatérnék a munkás hétköznapokba. Legfeljebb nem busszal járnék és nem a Bakonyban túráznék hétvégenként. Egy idő után ugyanis nem elégítenének ki az olyan célok, mint a világ különböző izgalmas pontjainak megismerése vagy újabb luxuscikkek vásárlása, sőt még a jótékonykodás is időleges örömet nyújtana. Nem véletlen, hogy a milliomos feleség archetípusa unatkozik, alkoholista és/vagy depressziós. Szükség van ugyanis olyan helyzetekre, amikor igazi feladatokkal találjuk szembe magunkat, melyek megoldása során mozgósítani kell képességeinket, élni kreativitásunkkal, intelligenciánkkal vagy épp kitartásunkkal, és a folyamat végén sikerélményünk lehet. Mindezeknek pedig a munka a tipikus terepe.

Aki volt már munkanélküli, az tudja, hogy ez a helyzet milyen szinten aláássa az önbecsülést, és ennek csak az egyik szegmense az anyagi krízis. Hogy nem pusztán a pénz jelenti a problémát, alátámasztja az a 16 országban végzett, 170 ezer személyre kiterjedő kutatás, melynek alapján megállapították, a munkanélküliek még viszonylag magas segély esetén is sokkal elégedetlenebbek az életükkel, mint szellemi vagy kétkezi munkát végző társaik. A magyarázat pedig abban keresendő, hogy ilyen helyzetben az embernek ritkábban van alkalma megtapasztalni saját hatékonyságát és értelmes célokért küzdeni, ami állandó frusztrációt és értéktelenségérzést okoz.

Van tehát a munkának egyfajta jutalomértéke, amit állandóan éreznek azok, akik olyasmivel foglalkoznak, amit igazán szeretnek. De bárki megtapasztalhatja ezt azokban a pillanatokban, amikor igazán belefeledkezik a munkájába vagy egy produktív nap után kellemesnek érzi a fáradtságot. Ezt azonban nem feltétlenül szokás beismerni. Annak ellenére, hogy a munkanélküliségi ráta növekedése és általában véve a nehéz elhelyezkedési lehetőségek miatt afféle státuszszimbólummá vált sokat dolgozni és ennek hangot is adni, furcsán néznek arra, aki beismeri, hogy élvezi a munkáját és szívesen végzi. Sok szempontból talán luxusnak is számít az ilyesmi, hiszen gyakran kell kompromisszumot kötni és a megélhetés érdekében olyan munkát elvállalni, ami távol áll az elképzeléseinktől, de ez is, mint annyi más, fejben dől el. A munkapszichológusok ugyanis már nagyjából a 60-as évek közepén naivitásnak minősítették azt az elgondolást, miszerint az elégedett dolgozó a jó dolgozó. Persze, a kedvező külső körülmények nagymértékben hozzájárulnak a munka élvezhetőségéhez, de bebizonyosodott, hogy nem ez a döntő tényező, hanem a belső motiváció. Aki képes értelmet és célt találni a munkájában, az elkezdi élvezni, bármilyen szerény állásról van is szó. És ezzel nem a munkaadójának tesz jót elsősorban, hanem saját magának. A saját életminőségét, relatív jól-létét javítja vele.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások