Közösség

A rettegés kora

6918

A félelem alapvetően szükséges az életben maradáshoz. A mi generációnk, a fiatal felnőttek viszont gyakran sportot űzünk ebből. Félünk, hogy nem találjuk meg az Igazit. Ha megtaláltuk, akkor félünk, hogy mégsem ő az. Félünk, hogy rosszul döntünk nemcsak a szerelemben, hanem a munkában, az anyagiakban. Rettegünk a tartós kapcsolatoktól. Félünk, hogy megbántunk valakit. Mi vagyunk a Félelem Generációja, amelyik, bár nem vallja be, valahol hisz abban, hogy létezik a Tökéletesség.

Hiába az internet, a szemérmetlen képekkel teletűzdelt közösségi oldalak, összességében sokkal félénkebbek, bizalmatlanabbak, visszahúzódóbbak vagyunk, mint a szüleink. Kínosan ügyelünk arra, nehogy megbántsunk valakit, véletlenül se tegyünk olyan megjegyzést, amellyel becsméreljük a másik munkáját. Bár maga a félelem alapvetően szükséges az életben maradáshoz, a társadalom és az életmód változásával félelem és félelem között is kialakult minőségbeli különbség. Amiben a fiatal felnőttek generációja szenved, az az úgynevezett szociális félelem, amely behálóz és megbénít bennünket.

Manapság egy csomó lehetőségünk van arra, hogy megmutassuk, kik vagyunk, és hogy vetélkedjünk másokkal. Ma már éppen ezért sokkal nehezebb meghatározni azt is, mikor lehetünk valamivel elégedettek. Ha idén a munka mellett és a pénzügyi helyzetünket figyelembe véve sikerült eljutnunk egy hazai, ötcsillagos wellness hotelba, ahol kipihenhettük magunkat, a különböző közösségi oldalakon szembesülnünk kell azzal, hogy most éppen a hátizsákos túrázás a menő valamelyik ázsiai országban, mert ez hozza meg igazán a vágyott szabadságot. Az emberek ma már ritkán elégedettek azzal, ami van. Ha folyamatosan dolgozniuk kell, akkor gondolkodás nélkül sanyarognak a sok munka miatt. Ha pedig éppen nincs munkájuk, akkor azon kezdünk sopánkodni, hogy nem tudunk mit kezdeni a ránk szakadt szabad idővel. Az énképünk a folyamatos, ellentmondásos elvárások miatt olyan komplexé és törékennyé válik, hogy a legkisebb porszem a gépezetben elég ahhoz, hogy teljesen megzavarodjunk és újra meg kelljen határoznunk önmagunkat.

Rettegünk a tartós kapcsolatoktól

Manapság több okból kifolyólag hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az emberek – rajtunk kívül persze – valamilyen paradicsomi állapotban leledzenek, amelyben tökéletesen boldogok és nem leselkednek rájuk egzisztenciális vagy egyéb veszedelmek. Ha ezt elhisszük, annál kevésbé leszünk elégedettek azzal, amit elértünk. A való világban él, aki őszintén ki tudja mondani: Boldog vagyok, hogy újra van mellettem valaki, nincsenek túlzott igényeim, nem kritizálom folyamatosan a párom, és nem szakítok vele csak azért, mert mégsem felel meg elsőre minden ponton az igényeimnek, hanem elégedett vagyok és hagyom, hogy a dolgok néha maguktól történjenek. Az emberek többsége persze nem ilyen. Akit egyszer csalódás ért, az félni kezd az olyan kapcsolatoktól, amelyben benne kell lenni. Emiatt szeretné kiküszöbölni azokat az okokat, amelyek csalódást váltanának ki benne, ezért magasabb elvárásokat támaszt, listát ír a jelöltek tulajdonságáról, mindig valami többre, jobbra, nagyobbra, izgalmasabbra… tökéletesebbre vágyva általában szkippeli azokat a potenciális párjelölteket, akik amúgy minden igényének megfelelnének. Azonban minél magasabbak valakinek az igényei, annál nagyobbat zuhanhat. A folyamatos csalódás vége pedig a totális lemondás.

Az Igazi fogalmát is a tökéletességre való törekvés hozta létre. Az Igazi nem létezik abban az értelemben, ahogy sokan gondolják. Az Igazi keresése tökéletesen példázza, mennyire nem stabil az önbizalmunk. Mennyire azt hisszük, ha majd az Igazi mellettünk lesz, akkor velünk is minden rendben lesz. Manapság az a hozzáállás nem létezik, hogy ha eltöltünk valakivel egy szuper hétvégét, akkor lehet, hogy ő az igazi. Sokkal inkább az Igazi társat keressük ahhoz, hogy eltöltsünk vele egy szuper hétvégét.

Rettegünk a tökéletlen utódoktól

Egyre több az olyan fiatal felnőtt, akinek még nem volt tartós kapcsolata, és egyre többen vannak azok is, akik nem mernek gyereket vállalni, mert rettegnek attól, hogy a gyermeküknek kapafogat, szeplőket vagy ne adj isten O-lábakat örökítenek át, ami miatt őket is annyit csúfolták. Ha viszont mégis bevállalják a gyereket, akkor sem áll meg a stresszelés. Az anyukák gyakran valósággal versengenek azon, hogy a csemetéjük hamarabb, vagy ha mást nem, ugyanabban az időben álljon fel először vagy mondja ki az első szót, mint a barátnőjük gyereke. Ha pedig nem így történik, akkor máris pánikolnak, hogy a gyerekük visszamaradott. Kívülről szemlélve az egész hihetetlennek és nevetségesnek tűnik, de az elszomorító az, hogy vannak, akik tényleg elhiszik, hogy egy degenerált gyereket nevelnek csak azért, mert az egy kicsit lustább, mint a társai.

Rettegünk a tökéletlenségtől

Minél több információnk van arról, milyennek kellene lennie valaminek, annál inkább rettegünk attól, hogy valami nincs rendben. Minél többet tudunk magunkról, annál inkább rájövünk arra, hogyan cseszhetjük el az életünket. Mint nagyon sok esetben, az okok itt is a gyermekkorban keresendők: aki már akkor megtanulta (vagy megtanították neki), hogy bíznia kell a megérzéseiben, az érzelmeiben, az inkább kezelni tudja ezeket a félelmeket. Akit ezzel szemben érzelmileg traumatizáltak, az folyamatosan félni fog attól, hogy valamit rosszul csinál, mert nem bízik a megérzéseiben. Oka lehet ennek az, hogy túlságosan szoros kötelék alakult ki köztünk és a szüleink között. Akit a szüleik majdhogynem barátként kezeltek, mindent megosztottak vele az érzelmi – akár a szexuális – életüktől kezdve a túl sok közös programig, azok érzelmileg túlterheltté váltak és nem kaptak elég szabad teret arra, hogy zavartalanul fejlődjenek. Ők azok, akik a mai napig a szüleiket hívják fel minden csipp-csupp aprósággal ahelyett, hogy megpróbálnának maguk zöld ágra vergődni.

A megoldás: le kell számolni a tökéletességre való törekvéssel

Ha úgy érezzük, úrrá lesz rajtunk a félelem, akkor álljunk meg egy kicsit és gondolkozzunk el: „Valóban tartanunk kell attól, hogy súlyos anyagi bajunk származhat egy adott döntésből?” Ha a válasz igen, akkor a félelem jogos. Ha nem, akkor vágjunk bele. Ha indokolatlan félelmeket gyűjtünk, akkor a félelem idővel erősebb lesz nálunk. Ha nem tudjuk magunkat elhatározni valami mellett, az sokszor sokkal rosszabb, mint ha rosszul döntünk. Ő az Igazi vagy sem? Vállaljak gyereket vagy ne? Az élet nem megy tovább akkor, ha nem merünk lépni. Kezelni kell a félelmeinket. Nem elég elolvasni egy tucat könyvet arról egy folyó partján ülve, hogy hogyan győzzük le a víziszonyunkat. Sokkal jobb, ha találunk valakit, aki bedob minket a vízbe. A valóság nem lehet tökéletes. És nem is az. Soha.

 

Forrás: NEON Magazine; Angst wovor?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások