Étel+Ital

A nagy zabálás

6892

Annyira sztereotip az egész, hogy szinte szégyellem magam: biztos van valami titkos összetevő, amit nem veszek észre, például, mert bunkó pesti vagyok. A csabai sportcsarnokot még nem is látjuk, de már padlóra küld a festékszóróval dekorált körhintából bömbölő best of 90s house, a bódékban töki pompos, kézműves mézeskalács, forralt bor, susogósban és pufidzsekiben didergő árusok. A látogatók lézengenek, senki sem elég részeg, hogy vicces vagy simán feltűnő legyen.

A csarnokot egyelőre elkerüljük, megcélozzuk a sátrakat, a többiek rutinosan megjelölik a territóriumunkat egy pad körül, én bátortalanul rendelek, rámutató mozdulatokkal (pedig egyszerű kimondani is: májas hurka, kolbász, sült krumpli, savanyúság, mustár, kenyér, az első kettőt kivéve persze minden opcionális). A személyzet még bátortalanabbul szolgál ki, bájosan amatőr az egész, a kolbászt félbe vágják, a hurkával ugyanezt nem kockáztatják meg, nem baj, legalább még öt perc múlva is gőzölög a közepe.

Fotó: Neményi Márton (rengeteg zsír a galériában!)

Minden stimmel tehát, mégis azt találgatjuk, hol lehet a békéscsabai kolbászfesztivál. Ez lenne az? Eszünk, iszunk, azt’ ennyi? Azt legalább észreveszem, hogy van különbség a kolbászok és a hurkák között, az egyik szinte csak májas pép, a másik ki sem látszik a rizsszemek közül, az egyik kolbász fényes és szét akar robbanni, a másik kívül puhább, belül szilárdabb. „Ilyet kellett volna nekem is”, mutogatunk egymás tányérjára, de ez nem az elégedetlenség, inkább csak valami hirtelen jött bulimiás roham, hogy azonnal végig kellene próbálgatni mindent.

Két pálinkával később körbenézünk, látjuk, milyen elszántan iszik és eszik mindenki, és arra jutunk, igen, ez itt a fesztivál és ennyi a lényeg: zseniálisan finom kalóriabombákkal ellensúlyozzuk az alkoholt, ezt a lavírozást művészi szintre fejlesztjük három nap alatt és kész. Az elit a csarnokban mulat: a színpadon egy helyi társastánc-csoport nyomja gépesített Elvis-megamixre, a konferanszié (talán egy jegyző) nem távozik, hanem oldalt követi őket visszafogott lábmozgással. Odalent még nem mernek önfeledten vedelni.

Az igazi hedonizmus csak másnap, szombaton kezdődik: gyakorlatilag nincs sor, amit végig tudnánk állni, teljesen mindegy, hogy kürtőskalácsot, kolbászt vagy rétest szeretnénk. Ránézésre is több tízezren vannak. A legnagyobb tömörülés a tűzoltózenekar körül van, a közelükben lenni már csak azért is felüdülés, mert elnyomja a sátrakból szóló mulatós válogatások egymásra licitáló zaját. Generációk, vidék és város egymás hegyén-hátán tolakszik és ül a padokon, viszonylag kevés a gyerek, érzik a szülők is, hogy nem baj, ha nem látják őket így. Megkeressük a főszervezőt, Hégely Sándort, aki idén először felel a fesztiválért. Elmondja: a telt ház eddig 35 ezer főt jelentett, idén azonban a másfélszeresére növelték a területet. Az első napon, csütörtökön kissé meg voltak ijedve, hogy fölösleges volt, pénteken megnyugodtak, most, szombaton pedig látják: ez is kevés. Nagyjából ötvenezren lehetnek.

Fotó: Neményi Márton

Akik ülnek, azok magukról megfeledkezve esznek, és már kettőkor tele a tánctér gyanúsan dülöngélve táncoló párokkal. Ismét megfejtjük a kolbászfesztivál lényegét: pár nap, amíg kicsit el lehet felejteni a biológiai ritmus által diktált rutint, itt senki nem néz rossz szemmel, ha kolbásszal kelünk és májjal fekszünk (ha fekszünk egyáltalán), mindezt pálinkával, szintén napszaktól függetlenül. Odabent a csarnokban már végeztek a gyúrással és a töltéssel, 500 csapat indult, ami rekord; „egyszerre hatezer ember gyúrt kolbászt ugyanennyi kiló húsból” – meséli Hégely. A csapatok nagy része részegen bulizik a küzdőtéren, most, hogy leadták a termékeket a zsűrinek, akik elszállították a helyi gyermekétkeztetési intézet egyik szinte hermetikusan zárt termébe.

Benézünk oda is: halálos csönd és tisztaság, mintha nem is létezne a fesztivál. Az asztalon szigorú rendben a dögcédulával ellátott nevezők, ezeket sorban megkóstolják, amit beválogatnak, azt megsütik és újból kóstolnak, így zajlanak a fordulók. „Alapvetően férfimunka ez, de a hölgyeket sem hagyhattuk ki” – mutat a zsűri vezetője, Dr. Ambrus Zoltán a három nőre, akik a zsűritagok között ténykednek (általában séfek, vendéglátósok). Az asztalok végén megkímélt pálinkásüvegek, „kevésbé lelkesedünk itt az ajzószerek iránt, szeretjük, ha megadják a tiszteletet annak, hogy itt kolbász készül”. Almával, vízzel semlegesítenek, az erős kolbászok között sajttal.

Minden versenyző művéből legfeljebb egy karikával fogyasztanak. Ránézésre egyébként mind ugyanolyan, de ők határozottan érzik a különbséget a vakteszten. „Ami itt Csabán és környékén kialakult, az egy nagyon egyszerű recept, éppen ebben áll a nagyszerűsége”. A zsűrielnök tavaly nagyon elégedetlen volt, de az idei felhozatal teljesen rendben van; ezt avatatlan ízlelőbimbókkal ugyan, de megerősíthetjük. Hégely Sándor megemlíti a kolbászverseny extrémsport-szegmensét is, volt japán halkolbász, sőt hagyományos összetételű, csak éppen halgyomorba töltött műalkotás is.

Fotó: Neményi Márton

Estére mintha kicserélték volna a fesztivált, sőt mintha egy másik bolygón lennénk: szürreális fények és díszletek, és még mindig rengeteg ember, aki semmi mást nem akar, csak egy ültő helyében bezabálni, berúgni (pénztárcájának és igényszintjének megfelelően – választék az van), és ez jól van így. Az egyik sátorban kötelező mulatós, a másikban bátortalan feldolgozás-együttes, állítólag valahol fellép a Magna Cum Laude és a Budapest Bár is, ám ezeket a fesztiváltól rendszeridegen produkcióknak ítéljük és nem foglalkozunk velük.

A buli éjfél után kezd szétesni: ködös tekintetek, kataton arccal, görnyedten ülő, disznótorostól megcsömörlött formák mindenfelé. Van persze, akiben még benne van a go, egy nagyon részeg arc nagyon elszántan próbál bemászni egy kemencébe, a szakács a pult túlfelén csak pislog, aztán lepacsiznak, még egyszer megpróbálja, egy nagyon kövér, de részegen is rendpárti vendég spontán ütni kezdi, összeverekednek (ami nagyjából úgy néz ki, hogy együtt eldőlnek a sárba, aki előbb feltápászkodik, az nyert), kicsivel odébb a nénik fejcsóválva igazgatják a tócsnikat.

Fotó: Neményi Márton

Másnap visszanézünk: ugyanez. A tanulság részünkről az, hogy megnyugtató, hogy van egy fesztivál, amely baráti alapon szerveződve, semmit sem túlszabályozva, vállaltan szól arról, amire a magyar néplélek az idők kezdete óta vágyik: felelősség nélküli, önfeledt hedonizmusra, az ország kulináris hagyományainak maximálisan megfelelő tudatmódosítókkal. Nevezzük a kolbászt is tudatmódosítónak: kipróbáltuk, az.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások