Mi ez?

Meg ne nézzétek!

6878

Hamarosan bemutatják a Machete című filmet, amely eredetileg egy vicces bemutató volt egy soha el nem készült mozihoz. A poén akkorát szólt, hogy Robert Rodrigueznek – aki eleve direkt rossz filmekben utazik – le kellett forgatnia a teljes verziót, természetesen iszonyatosan sok vérrel, szexszel, primitív, és éppen csak hogy összefüggő történettel, és a poén kedvéért a legnagyobb sztárokkal. A küldetés teljesült: a film nagyon rossz lett (aki becsületes akar lenni, az megvárja a november végi bemutatót, aki nem, az letöltheti), de azt nem lőjük le, hogy úgy rossz-e, hogy az már jó, vagy simán rossz. Inkább összegyűjtöttük a világ legrosszabb filmjeit mintegy tisztelgésképpen a negatív teljesítmény előtt, meg egy kakukktojást a végére. Figyelem: ezzel nem a rendezőket vagy a színészeket szeretnénk kipécézni, a film kollektív alkotási folyamat során jön létre, magyarán: ha rossz lesz, arról nem tehet senki.

A dögös és a dög

Ha az Amerikai pite összes epizódján felváltva sírtatok a meghatódottságtól és nevettetek az oltári (használja még valaki ezt a szót?) poénokon, továbbá Paris Hilton-képekkel tapétáztátok ki a szobátokat, ezt a filmet akkor se nézzétek meg. Soha. A történet szerint Paris csak akkor hajlandó randizni régi szerelmével, ha vele randizik az Ördögűzőn edzett maszkmesterek által elcsúfított barátnője. Aki aztán persze összejön a fiúval. A kritikusok szerint pedig a film létezésének semmi más értelme nincsen, mint Paris Hilton hiúságának további ápolása; sokan nem értik, hogy a House of Wax című, szintén másodvonalbeli horrorban nyújtott teljesítménye után hogy mert még a kamerák elé állni, de valaki azért megjegyezte azt is, hogy ez a bátorság Hilton kisasszony részéről bizony a film számlájára írható. Más nem.

Hobgoblins

Ugye ti is féltetek és izgultatok a Szörnyecskék-en gyerekkorotokban? Felejtsétek el. A Hobgoblins a maga alacsony költségvetésével úgy próbálja megismételni Joe Dante rendező bravúrját, hogy közben egy egészen új sztenderdet teremt a rossz filmek számára. Az ócska gumibábokkal előadott szörnyinváziós sztorit megfejelik némi misztikummal és úgynevezett humorral, amelyek bizony elsőrendű színészi játékot kívánnak meg. A végeredmény ehhez méltó: a Mikroszkóp Színpad ehhez képest Sztanyiszlavszkij-módszerre alapozó színésziskola. A Hobgoblins eleve VHS-re készült, azóta pedig hatalmas karriert futott be, mint a világ legrosszabb filmje.

Kilences terv az űrből

A rossz filmek Aranypolgára. Minden idők hivatalosan is legtehetségtelenebb filmese, a zavaros életű, általában női ruhákban mászkáló Ed Wood élete nagy dobásának szánta a mozit, amihez fő támogatóként sikerült bepaliznia a baptista egyházat és megnyernie a haldokló, morfinista Lugosi Bélát. A többi történelem: összefüggéstelen történet, összelopkodott díszletek, mélyenszántó sorok. Ha valaki nem látta volna, ne nézze meg, Tim Burton legjobb filmjét, az Ed Woodot azonban annál melegebben ajánljuk: megható, meseszerű tisztelgés a Hollywood külvárosába szorult, de annál elszántabb, napi húsz-harminc jelenetet is leforgató szerencsétlenség előtt.

Háború a Földön

Amikor már mindenki azt hitte, hogy az emberiségmegmentős sci-fi-akciófilmekkel végre leállt az ipar, elkészült a legrosszabb. A Háború a Földön a szcientológiát megalapító L. Ron Hubbard regényéből készült, ami eleve nem kölcsönöz makulátlan pedigrét a filmnek, ráadásul sikerült beszervezni az egyház egyik legaktívabb tagját, Travoltát, aki annyira túljátssza a főgonosz szerepét, hogy az zárójelbe teszi még a Ponyvaregényt is. A helyzetet Forrest Withaker és az azóta hatalmas szerepeket játszó Barry Pepper sem menti meg, ahogy az sem, hogy a kamerát a hatás kedvéért végig oldalra döntötték. Az eredmény: hét Arany Málna a bemutató után, köztük a legrosszabb filmért és a legrosszabb vásznon látható párért (ez utóbbi a következőkből áll: „Travolta és bárki, aki még látható a képen”). Később nyert még kettőt, az egyiket az évtized legrosszabb filmjeként.

Fűnyíró ember 2

Megfogadtuk, hogy folytatásokat nem teszünk a válogatásba, de ezen mű kedvéért kivételt teszünk. Mai szemmel már az első rész is nevetséges a gonosz zsenivel, akit a szó legszorosabb értelmében beszippant az internet, a második rész azonban már akkori (1996-os) szemmel is röhejes volt. Őrült tudós, öntudatára ébredő számítógép, kopasz főgonosz, tinihekker – gyakorlatilag az összes azóta megunt klisét elsütötte, ráadásul mindezt a jövőben játszódó cyberpunk miliőben. Ez utóbbi tisztességes kivitelezését azonban sem a büdzsé, sem a trükkfelelősök kompetenciája nem tette lehetővé. Az első részhez – amelyre Stephen King ötletei miatt még akár rá is foghatjuk, hogy megelőzte korát – természetesen egy-két utalást leszámítva semmi köze. Ismert vagy azóta ismertté vált színészt nem találunk a stáblistán.

Holtak háza

Uwe Boll bizonyos értelemben a filmművészet leginspirálóbb arca, napjaink Ed Woodja, túlzás nélkül. Neki csak akkor film a film, ha számítógépes akciójáték alapján készül, még akkor is, ha az alapanyag egy olyan játéktermi, kétbites gagyi, mint a House of the Dead. Zombikra lőni persze szórakoztató, de mindezt filmen nézni már nem az, főleg, hogy semmi más nem történik benne. Illetve mégis: béna monológok és fel-alá rohangálás. Boll mesternek ugyanis sosem sikerül összegründolnia a látványhoz szükséges pénzt, így az igazán durva pillanatokat nem látjuk, csak halljuk, sejtjük, vagy a szereplők beszámolóiból értesülünk róluk. Nem vesztünk sokat, mert történet egyébként sincs. Uwe Bollt egyébként a világ összes kritikusa és producere együttes erővel sem tudta eltéríteni a rendezői ambícióktól; az tehát, hogy az irodalomból doktorált (!), 2002 óta rendező német szakember már a huszonötödik (!!) filmjénél jár, lenyűgöző teljesítmény; minden irónia nélkül hajlunk meg előtte.

Alkonyattól pirkadatig

A klasszikus direkt rossz film: egyszerre műfaji paródia és lexikon arra vonatkozólag, hogy mi nem hiányozhat a b-vonalas horrorból. A túszejtős-ámokfutós sztori egy pillanat alatt fordul belezős vámpírmoziba, amelynek kötelező áldozatai a pszichopata tesó (Quentin Tarantino), az elhivatott pap (Harvey Keitel), vagy a farka helyén mini gépágyút viselő alkalmi bajtárs, és persze a zenekar (Tito & Tarantula), a túlélők pedig: a sármos bankrabló (George Clooney) és a hamvas szűzkurva (Juliette Lewis). Robert Rodriguez filmje azóta hatalmas karriert futott be minden házibuli kötelező kellékeként: ha valamiért nem nézik meg a józanodás kedvéért, hát lehet idézni hajnali háromkor a konyhában. A vámpírokra szenteltvízzel töltött kotonokat lövöldözős jelenet pedig pontosan akkora klasszikus, mint Salma Hayek tánca. Az Alkonyattól pirkadatig úgy rossz film, hogy az már jó, és mindez a rendező szándékának megfelelően történik – ez az arányérzék pedig művészi teljesítmény. Robert Rodriguez rendezőnek innentől kezdve egyenes és sima útja volt a Machetéig.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások