Közösség

700 méter, 70 nap

6834

„Csak az igazságot kellett mondani és hinni a demokráciában” – mondta kórházi ágyán a tülekedő újságíróknak Luis Urzúa, a világ egyik leghíresebb bányásza. Egyik leghíresebb: rajta kívül még harmincketten vannak, akiket másfél hete húztak ki hétszáz méter mélyről, tíz hetes raboskodás után. Luis Urzúa volt a vezetőjük, ő tartotta egyben a csapatot és terelte őket a túlélés felé, miután rájuk omlott a chilei bánya, ők pedig embertelen körülmények között álltak helyt, bátran szembenézve a legszörnyűbb halállal. Legalábbis ez a hivatalos verzió, amelyet többé-kevésbé következetesen már többen is előadtak a médiának. A média pedig nem győzi keresni őket, történetük filmért, könyvért kiált, ami velük történt – és persze az, hogy mind túlélték –, ahhoz még Hollywood agytrösztjeinek fantáziája is kevés, ráadásul mindig jót tesz egy film bevételének, ha ráütik az „igaz történet alapján” feliratú pecsétet.

„Mindenről szavaztunk. Harminchárman voltunk, tehát a tizenhat plusz egy jelentette a többséget” – magyarázta Urzúa, hogyan irányították sorsukat még 700 méter mélyen is, amikor pedig úgy tűnt, minden veszve van. Az 54 éves munkást utoljára húzták ki az Atamaca-sivatag óriási gödréből október 13-án, helyi idő szerint este tízkor, fesztiválhangulat, fröcsögő pezsgő és óriási ováció közepette; Sebastian Piñera elnök könnyezve ölelte a keblére. „Ezek után már nem vagy ugyanaz, és mi sem. Sosem felejtjük el mindezt” – mondta. Igen ám, csakhogy a hősies hivatalos verzió itt-ott kissé megroggyant, amikor némelyik bányász beszámolójából kiderült: mégsem volt akkora bajtársiasság, mint azt vezetőjük előadta. Ami velük történt, az átlagember számára felfoghatatlan, de az, hogy több tucat férfi tíz héten át, a külvilágtól elzárva, folyamatosan bizakodva tekint a jövőbe, legalábbis sántít.

A Guardian még melegében félrevonta a „los 33” egy másik tagját, Richard Villaroelt, aki kissé más hangot ütött meg, mint az ünneplők. Szólt arról, hogyan várták a halált, hogyan vesztették el a reményt, a pitiáner, kicsinyes veszekedésekről és az összetűzésekről, amelyek legfeljebb azért maradtak meg a verbalitás terén, mert túl gyengék voltak ahhoz, hogy összeverekedjenek, időnként pedig ennek ellenére is verekedtek. És közben kimondatlanul is rettegtek a kannibalizmustól: attól is, amit egymással, és attól is, amit önmagukkal művelnének. Született persze egy egyezség, hogy a teljes igazságot sosem mondják el senkinek – horrorisztikus verziója ez az „ami Las Vegasban történik, Las Vegasban is marad” mondásnak. Persze ki tudja, meddig lesz mindez érvényben, hiszen a mostani állapotukban pszichológiai ráhatással, később pedig akár pénzzel hálózhatják be őket a stúdiók; egyelőre be kell érnünk azzal, amit Villaroel mondott, ám ez is éppen elég hátborzongató.

Forrás: Getty Images

Az elején egyszerűen várták a halált, ekkor ugyanis még semmi jele nem volt annak, hogy keresik őket és jó úton járnak. „Elfogyasztottuk magunkat, olyan vékonyak voltunk”. A bányaomlás utáni első tizenhét nap volt a legrosszabb: mozgásterük volt, éltek, de sötétben, bűzben és hőségben vártak, amíg egy szonda áttörte a barlang falát. Villaroel addig csak arra tudott gondolni, látja-e még meg nem született gyermekét – úgy volt vele, hogy valószínűleg nem. Többen bemásztak hálóhelyükre és egyszerűen nem voltak hajlandóak kijönni. Urzúa elküldött többeket felderítőútra, voltak autóik, ám a portól alig egy méteres volt a látótávolság: döcögtek, ütköztek és nem jutottak semmire.

Dönteni kellett az ételről is: az nem is volt kérdés, hogy megosztják, amijük van. Ez azt jelentette, hogy mindenkinek jut naponta egy-két falat a halkonzervekből, ami náluk volt. Mást nem ettek, később kétségbeesésükben szenet rágcsáltak, és közben dolgozniuk kellett, hátha ezen múlik, és mellesleg azért, hogy el ne veszítsék józan eszüket. Voltak, akik karbantartották a gépeket, mások az ételre vigyáztak és porciózták. A víz büdös volt, olajos és szennyezett, de muszáj volt meginniuk. Villaroel 12 kilót fogyott. „Elfogytunk munka közben. Mozogtunk, de nem ettünk. Felemésztettük magunkat, fogytunk és fogytunk. Egyikünk ezt kannibalizmusnak nevezte.” Valódi kannibalizmusról nem esett szó, legfeljebb belül érezték: ha így megy tovább, előkerül a téma.

Urzúa valódi spirituális vezetőnek mutatkozott: azt mondta, őrizzék meg erejüket, de közben rezignáltságra, a sors elfogadására „nevelte” őket. „Ha megtalálnak, megtalálnak, ha nem, ez van” – idézte a 23 éves Villaroel. Hallották ugyan a fúrófejet, de olyan messze volt, hogy nem reménykedtek semmiben. „Az erő magától jött. Sosem imádkoztam, de akkor megtanultam, hogy kell közelebb kerülni Istenhez.” A segítség első látható jelekor, két és fél hét után azonban a kétségbeesés és a megosztottság átcsapott eufóriába és egységbe: önkívületben énekelték a chilei himnuszt, a megérkezett szondát kifestették, úgy elöntötte őket az adrenalin, hogy gondolkodni sem tudtak. Ahogy felfogták, hogy megúszhatják, vérszerződést kötöttek: sosem mondják el, mi történt odalent. Később pedig a kannibalizmuson poénkodtak.

Mario Sepúlveda első reakciója (forrás: Getty Images)

Pedig a bajok nem múltak el attól, hogy megtalálták őket. A bányászok első felküldött videóján csak 28-an szerepelnek, maga Villaroel sem volt a felvételen. A hatóságok akkor ezt nem voltak hajlandóak megmagyarázni, a mérnök apja szerint fia dühös volt, hogy kollégái „produkálják magukat” a kamerának. Később kiderült: öten egy külön alvállalkozónak dolgoztak, ezért alkottak külön csoportot, hogy saját menekülésüket tervezzék, az alagutak feltérképezésére készültek. Főnökük ezt hallva fentről megparancsolta, hogy illeszkedjenek be. Később mindegyiküknek leküldtek egy-egy felvevőt, többen, köztük Villaroel, visszaküldték a sajátjukat. Több bányász is üzent: a lent rekedtek három csoportra oszlottak, hogy szó szerint háborúzzanak az étel- és munkafelügyeleti jogért. „Ökölharcok voltak.”

Mindannyian jól vannak. Fizikailag. Az állam fél évig figyelteti őket pszichiáterekkel, a várható jellembeli változások ugyanis most felmérhetetlenek. És még meg kell küzdeniük a médiával: aláírtak egy szerződést, mely szerint mindannyian egyformán részesülnek a történetükért kapott jogdíjakból, még úgy is, hogy már most látszik, hogy páran jóval többet keresnek majd, mint a többiek, például Urzúa és Mario Sepúlveda, azaz „Super Mario”, akit máris showmanként üdvözölnek a tévések. Egymilliárdan követték szabadulásukat tévén vagy a neten, és nagyjából ugyanennyien kíváncsiak rá, mi lesz velük most. Nem biztos tehát, hogy a szabadulással véget ér a tortúra, de a lényeg, hogy kihúzták őket és leküldött segítőiket is. Az utolsó égve felejtette a villanyt.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások