Mi ez?

Mozit akartam csinálni

6789

A Magyar Narancs főszerkesztője volt a hőskorban, ebből a lendületből megalapította és nagyjából egyedül művelte a magyar gonzót, Hunter S. Thompson magyar hangja volt (a mester még fegyvert is fogott rá), írt könyvet a japán popkultúráról és Tarantinóról. A Kolorádó Kid-et egy börtönbeli besúgó jelentéseiből, történészi hátszéllel írta és rendezte évekig. A film ehhez képest nem történelmi dráma, hanem pörgős és szórakoztató bosszúállós noir, lehet nem szeretni, de ilyen még biztos nem készült, főleg '56-os témában. A főhős, Kreuzer Béla (mit szépítsük) végigkeféli a forradalmat, hogy aztán valahogy mégis belekeveredjen, lelépjen, visszajöjjön és a börtönben végezze. A rendezővel, Vágvölgyi B. Andrással beszélgettünk.

Mit szólt, miután megnézte a filmjét? „Igen, erre gondoltam”?
Különböző típusú filmkészítők vannak, a Jancsó például azt mondja magáról, hogy soha nem nézi újra a filmjeit, és van, aki minden alkalmat megragad. Volt egy vetítésünk Kanadában, vadiúj angol feliratos kópiával, ott pedig nem hetven százalékon működnek a mozigépek, mint itt, megadják a fényerőt, harsogott az egész, lett volna kedvem megnézni, de velem volt a Lukács Dávid, a nyüzsgönc operatőröm, aki állandóan be van sózva, menni kellett, nem tudtam végignézni. A film egyébként saját gyereke az embernek, akkor is tetszik neki, ha háromlábú. Persze nem erről van szó, nem lett háromlábú. Nyilván én látom a legtöbb hibát benne, van benne pár kényszeres megoldás, amelyek esetében csak én tudom, milyenek voltak a körülmények. Volt, hogy jó volt a ritmus, csak belógott valami, vágni kellett, pedig még hagytam volna a képet három másodpercig… ilyenek. Apróságok, amik csak közelről tűnnek hibának, mint amikor valaki felfedezi, hogy élettársa tejesen más módszertan szerint szeleteli a hagymát és ettől természetesen kiborul.

Vállalta az írást, a rendezést, a producerkedést, a pénzszerzést, nem vonta ez el a kreatív energiákat?
Ezt a filmet én szerettem volna elkészíteni, és nem az volt, hogy megkeresett az MGM vagy a Warner Brothers, hogy megcsinálnám-e. Volt egy producerem, pályázgattunk, két évig nem történt semmi. 2005-ben producert váltottam, elkezdtünk forgatni, aztán jött 2006 borzalmas ősze, amely a mi filmünk szempontjából annyiban volt pluszban is borzalmas, hogy a közönség számára rossz szájízt kapott ez az egész témakör.

Provokatív lett volna a film?
Nem gondolom, viszont beleesett volna egy körbe, amelyben sok ilyen témájú filmmel kellett volna versenyeznie, bár én másnak tartom az enyémet. A magyar filmművészet megszólalt már érvényesen is ’56-ról, nálam első helyen Jancsó Szegénylegények című filmje áll, ami allegorikusan szólt ’56-ról egy nagyon korai órán.

Vágvölgyi B. András

A mai közfelfogás az, hogy az ’56-os felkelők kikezdhetetlen jellemű hősök, a Kolorádó Kid-ben viszont balhés fiatalokat is látunk, akik csak sodródnak. Nem dehonesztáló ez?
Nem gondolom, hogy dehonesztáló. A dehonesztáló kifejezetten rossz szó erre, a deheroizálót talán elfogadnám. Talajszinten akartam szólni erről az egészről. Kevés olyan film van, aminek tényleg a fegyveres felkelő a főszereplője. A forgatókönyv egy vamzerjelentés alapján íródott, azt tupíroztuk fel és gazdagítottuk fikcióval. Senki sem születik hősnek, maximum Héraklész; egy adott szituációban való jó viselkedés tesz valakit hőssé. Sokat köszönhetek Eörsi László történésznek, aki kifejezetten a fegyveres csoportok viselkedésével foglalkozik szakmaszerűen. A könyvei végén mindig van életrajz-sorozat, például a Corvin közi felkelőkről: ki mikor született, mit csinált, milyen büntetést kapott. Az én alapképzettségem szociológus, és én egy elsüllyedt ipari világot látok bennük. Ahol pedig proletariátus volt, ott megjelent a lumpen réteg is, ami nem feltétlenül negatív szó: kedves csibészek, lókötők, akik felbukkantak minden nagyvárosban, például Budapesten is, ami már akkor is egy nagyon nagy város volt. És a mi Rejtő Jenőnk is itt született.

Hogy nyúltak ehhez a vamzerjelentéshez?
Eörsi László adta a kezembe, hogy nézzem meg, mert irodalmi értéke van, nagyon hitelesen adta vissza a nyelvet és az eseményeket a börtön besúgója. A régi szleng vicces dolog. Külön szótárakat alkottak, ’61-ben a Belügyminisztérium kiadott egy „kis magyar tolvajnyelv”-jellegű kiskátét, de hozzájutottam amerikaiak által magyar disszidensek nyelvhasználatát elemző jassz-szószedethez is ebből az időszakból. Ezt. Érdekes volt ez nekem írással foglalkozó emberként is. Ebből lett egy kisfilm forgatókönyve, arra nem kaptunk pénzt, jött tehát a klasszikus rulettszabály: tartsd bent és duplázd a tétet. Elég jó volt a történet, átírtam nagyjátékfilmmé, ami nehezen, de megszületett.

Elfogadta a filmes közeg a kívülről jött rendezőt?
Egy évet Amerikában tanultam filmkészítést, jó tanárom volt, dolgoztam itthon Jancsóval, Tarr Bélával, kacsintgattam tehát a film felé egy ideje, és nem gondolom, hogy attól lesz rendező valaki, hogy elvégezte a Filmművészetit. Ahol egyébként tanítani azért szoktam. Ezt a négy éves folyamat ráadásul a legjobb kurzus volt.

Hogy állt neki, kultfilmet szeretne, idézetgyűjteményt vagy történelmi filmet?
Kultfilmet nem akartam csinálni, annyira hülye én sem vagyok, hiszen azt nem az alkotói szándék hozza létre, hanem a közönség. Rájátszani erre persze lehet, ám én csak egy fogyasztható filmet akartam; mozit szerettem volna csinálni, valamit, amire érdemes beülni, amit érdemes végignézni, nem XY elsőfilmes rendező magömlését. A filmrendezés maga érdekel, az, hogy üljek a vágószobában, snitteket pakolgassak a kolléganőmmel ide-oda, és nem a filmrendezői szerep, hogy felhúzzak egy szmokingot és végigmenjek a vörös szőnyegen. Egy egy zsánerfilm, méghozzá noir zsáner, ami egy Magyarországon hiányző műfaj…

Fullajtár Andrea és Nagy Zsolt

…a zsánerfilm pedig szitokszó.
Szitokszó, ami hülyeség. A nyolcvanas évek egyik legjobb magyar filmje a Dögkeselyű, amely egy teljesen vállalható krimi úgy is, hogy kockaladákkal megy az autósüldözés. Nem szabad szégyenkezni a zsánerfilm miatt. Kifejezetten történelmi filmet egyébként szintén nem akartam, de azt igen, hogy az alkotói egyéniség valahogy jelenjen meg benne. Például az operatőré vagy a zeneszerzőé is, aki ugyanolyan főszereplője az alkotásnak, mint a forgatókönyvíró vagy a rendező – ez utóbbi kettő itt ugye egybeesett.

Jelen volt-e Tarantino szelleme? Csak mert a filmben tetten érhető. Gondolt arra, hogy csinálná ő?
Így biztosan nem. A tetten érésről azt gondolom, hogy ma az esztétika világában poszt-posztmodernt élünk, minden történetet elmeséltek már valahol. Hegel azt mondja, összesen négy történet van a világban, Lessing szerint tizenhét. Szerintem legalább tizenhét, de nem tudnám kiszámolni. Ez egy árulástörténet, ebből pedig rengeteg volt. Legfeljebb annyi hozzátehető, hogy valami különösség is van benne: a mi színészünk, a mi zenénk, satöbbi. Idézni, megjeleníteni valamit… így működik ma a művészet, az irodalom is, ez egy játék, én pedig szeretem a játékot, hiszen ironikus alkat vagyok.

Hol jönnek a képbe a filmben szerepeltetett zenészek?
Én a nyolcvanas években szocializálódtam, a budapesti poszt-punk, new wave, alternatív zenekarok világa az enyém, ezen nevelkedtem. A filmben egyetlen valós történelmi szereplő van, Iván Kovács László, aki a Corvin köziek első parancsnoka volt. Amikor kitaláltam, hogy erre a szerepre én a Menyhárt Jenőt szeretném felkérni, arra gondoltam: a kurva életbe, egy igazi hős! Ilyen egyszerű. A Jenő ugyan korban jóval idősebb, mint az akkor harminc körüli Iván Kovács László, de úgy voltam vele, hogy ez belefér.

Nem félt, hogy árt a filmnek, hogy nem-színészek is játszanak? Például úgy, mintha felolvasnák a szöveget.
Nézze, drMáriás konkrétan felolvasta, azért diktált végig a filmben, mert képtelen volt megjegyezni a szövegét. Béla a barátom, sokat dolgoztunk együtt. Azonkívül, hogy ő egy jugoszláv punk, szerintem Svejkszerű figura. A helyzet hiteles ábrázolásához egyébként nem volt elég az, hogy legyen egy durva, brutális kihallgatótiszt, kellett a másik oldal, egy rideg asszony, aki vért akar, és akit Fullajtár Andrea játszik. Szerintem zseniálisan.

A filmet nagyon stílusosan fényképezte Lukács Dávid, aki riportfotós volt, nagyjátékfilmes tapasztalat nélkül. Mekkora teret kapott?
Dávid fotósként kezdte a Narancsnál, ott voltam én is, bizonyos értelemben ő tehát saját nevelés. Volt vagy nyolc közös túránk, egy magazinnak dolgoztunk, két napos vidéki kiszállások és mindig szó volt az akkor már készülő vagy kész forgatókönyv megvalósításának módjáról. Dávid kekec és nem tekintélytisztelő, amit én szeretek benne, jó, ha valaki ellentmond úgy, hogy ő is a legjobbat akarja kihozni a dologból. Volt, hogy az ő akarata érvényesült, például a főcím utáni első snittben. Dávid hozott egy technokránt, ami egy szuper teleszkópos kameradaru, a Hellboy 2 forgatására hozták ide, ezzel tudtunk egy snittben elmesélni négy mikrotörténetet. Abban pedig megegyeztünk, hogy életünk legjobb melója az volt, amikor Gáspár Tibor és Nagy Zsolt közös börtönös jeleneteit vettük fel a Magyar Televízió egyik stúdiójában – börtönben ugyanis nem lehet forgatni, túl kicsi. Ők ketten atyai-baráti viszonyban vannak, Gáspár volt Nagy Zsolt mestere, amikor nem vették fel. Intim helyzet volt, négyen alakítottuk ki a koncepciót, volt idő, kihoztunk belőle mindent.

Kellett egyáltalán instruálni Nagy Zsoltot?
A method acting – amit kedvelek – nem azt jelenti, hogy a rendező nem hozza képbe a színészt. Az a színész is vezetve van, aki látszólag nem kap sok instrukciót. A forgatás nem színházi próbafolyamat, nincs annyi idő, a díszletek között már csak technikai instrukciók vannak. És a Zsolt nagyon megértette, megérezte ezt a Kreuzer Béla nevű figurát. A kedvencem az volt tőle, amikor kidobják az ávóst az ablakon. Az volt az egyetlen jelenet, amit nem is én, hanem a kaszkadőrök vezetője irányított, én alulról néztem az egészet. Amitől lehidaltam, az volt, amikor Nagy Zsolt rendezői instrukció nélkül a kidobott ávós után köpött. Tökéletes volt. Ösztönből jött, nem gondolta ki előre. Ilyenektől lesz nagy egy színész. Voltak ötletei, amiket elfogadtunk, voltak, amiket nem, de a legfontosabb mindig az a pillanat, amikor egy színészt kiválasztunk egy szerepre. Nem véletlenül őt választottam, és iszonyú boldog vagyok, hogy ő lett a főszereplő. Mindenki mást már hozzá választottunk.

Nagy Zsolt

Tanulható egy rendezés levezénylése vagy alkat kérdése?
A rendező csak az egyik, aki irányítja a forgatást. Jól állítottam össze a csapatot, nem volt emiatt kimaradás, időhúzás. Forgattunk le jeleneteket, amelyek nagyon jól sikerültek, de nem kerültek be a filmbe, lassították volna a film tempóját; az ember egy idő után eldobja a forgatókönyvet, a végére pedig olyan lesz az egész, mint egy kirakósjáték, össze kellett rakni, hogy hova milyen kockákat kell még beillesztenünk. A producerrel szemben egyébként én ragaszkodtam hozzá, hogy készítsünk akciójeleneteket is, ő egy tévésebb változatot is elfogadott volna… meg lehetett volna csinálni így is. Így is hoztunk kompromisszumot, lett volna bírósági tárgyalós, illetve börtönszabadítási jelenet, ami nem készült el, írták is egy kritikában, hogy milyen vicces, hogy inkább elmesélik a szereplők, mi történt. Elmesélik, mert kellett volna nyolcvan csíkosba öltözött statiszta, szét kellett volna lőni egy trafóházat, a megfelelő börtönkapukhoz pedig ki kellett volna költözni, szóval sacc per kábé tízmillió forint plusz. Mindenesetre nem akartam, hogy legyen még egy börtönszagú magyar film, amely csak a büntetés-végrehajtásban játszódik. Ezért kivártuk az akciójelenetekhez a pénzt.

Van egy másik rétege a filmnek: egy angol tudósító végignarrálja a történetet túlírt, modoros riporterstílusban. Újságíró-paródia?
Részben igen, volt egy ilyen fricska, mégiscsak eltöltöttem húsz évet skriblerként, aminél kevés jobb dolgot tudok elképzelni, nincs semmi, amivel ennyi tapasztalatot gyűjthetne egységnyi idő alatt az ember. Sok filmrendező újságíróként kezdte, legyen szabad csak Samuel Fullert említenem. Adódnak azok a helyzetek is, amelyekkel aztán később többet is foglalkoztam, voltam sokat külföldön, bornírt helyzetekben is. Egy újságíró egy ilyen szituációban egy kicsit ufó is, odamegy, ahol lövöldöznek, ilyenkor pedig kicsi a különbség közte és a katasztrófaturista között. A noir műfaj megköveteli a narrációt, én pedig arra gondoltam, hogy legyen egy brit, ez a része a filmnek egyébként egy valóban létező, a forradalomról szóló, nagyon gyorsan megírt könyv alapján íródott. Az igazi az lett volna, ha Humphrey Bogart játssza, de erre több okból nem volt lehetőség.

Hogy gondol magára, rendezőként vagy íróként?
Én magamra Vágvölgyi B. Andrásként gondolok, nem szeretem szakmákba skatulyázni magam; azt nagyjából azért tudom, hogy nem vagyok halbiológus.

Azt is tudja, hogy fog még rendezni.
Vannak terveim, vannak felkérések. Az 1989 című könyvem forgatókönyv-változatára már kaptam is állami pénzt, az első vázlat kész. Van egy kisebb költségvetésű, kétszereplős filmterv és egy, amelyet animációként készítenénk el. Persze, most még nem lehet látni a fényt az alagút végén finanszírozási kérdésekben.

Nem hiányzik az újságírás?
A Narancs néha hiányzik… Most is írok újságba, de ez más, mint egy szerkesztőségben élni. Az kicsit hiányzik, fiatalságom egy szép időszaka volt. Szkeptikus vagyok a magyarországi médiával kapcsolatban. A szabadságközpontú időszaknak vége, most sorolhatnám a politikai tényezőket, de a lényeg az, hogy az újságírás nem egyfajta etikát jelent már, hanem tartalomszolgáltatást, szórakoztatást. Azt a típusú újságírást nagyon nehéz rentábilissá tenni, ne felejtsük el, milyen kicsi ez az ország. Egy ötven-száz-háromszáz milliós országban könnyebb a rétegtémákat eladni. Egy régi Narancsos kollégámat felhívtam, amikor megvált a rádióelnökségtől, hogy most mihez kezd, nem megy-e a kereskedelmi médiába. Azt mondta, arról neki nem jut eszébe semmi. Ezzel én is így vagyok. A gazdaságilag behatárolt és politikailag megszorított médiában nem látom, mit lehetne csinálni. Persze, nem zárom ki, hogy egyszer újrakezdem, de most van pár film a fejemben, amit szeretnék elkészíteni.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások