Lélek

A katasztrófa pszichológiája

6783

Híradót nézve vagy hírportálokat böngészve túl gyakran látni mostanság megrendült, összetört embereket, akik egy pillanat alatt veszítették el életük munkáját és váltak földönfutóvá. Néhány hónapja az árvíz, most pedig a vörösiszap követeli áldozatait. Nem a világ másik végén – bár az sem kevésbé megrendítő –, hanem tőlünk néhány száz kilométerre, vagy még tán annyira sem történik mindez. Akaratlanul is belegondolunk, hogy mit tennénk, ha jönne a víz vagy az iszapár, és mindenhatónak hitt emberi erőnk semmit sem érne ellene, csak arra lenne elég, hogy mentsük a puszta életünket, esetleg a szeretteinkét – de sokszor még azt sem. Dermedten bámuljuk a katasztrófafilmekre emlékeztető képsorokat és az áldozatok beszámolóit, ahogy próbálják szavakba önteni, hogy mi történt velük, de ők nem tudják megfogalmazni, mi pedig nem tudjuk felfogni. Kívülállóként elgondolhatatlan trauma ez.

Fotó: Noé Állatotthon Alapítvány

A modern ember szereti azt hinni, hogy uralja világa minden mozzanatát, és hétköznapi életében szinte minden pillanatban meg is éli ezt. Tervez, épít, alakít, hatással van. Egy súlyos krízishelyzet, különösen, ha a természettel kerül szembe, alapjaiban rengeti meg világát lelki és fizikai síkon egyaránt. A napi szinten megtapasztalt kontroll és az ebből adódó önbizalom egy pillanat alatt szertefoszlik és gyengévé, kiszolgáltatottá válik az ember. A sok év alatt, sok ezer munkaórával előteremtett javak, amik a boldogulás tárgyi manifesztációi voltak, egy pillanat alatt megsemmisülnek. És megsemmisülnek a személyes történelem és a családi história tárgyai is, a fényképek, a levelek, a nagymamától örökölt tányérok és más féltve őrzött emléktárgyak, minden olyan apró bója, ami a személyes élet eseményeit jelezte. Egy kolontári férfi például elmondta, hogy nem volt miért visszamennie megrongálódott házába, mert nem maradt olyan személyes tárgya, amit az iszap ne tett volna tönkre. És ez még a szerencsésebb eset, hiszen volt, aki nemcsak fizikai értékeit vesztette el, hanem hozzátartozóit vagy épp az egészségét. Egy ilyen helyzet a legerősebb, legelszántabb embert is megtöri, és utána új időszámítás kezdődik: semmi nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. Sem kívül, a világban, sem belül, a lélekben.

Először csak az életösztön van, a menekülés, a pánik. Utána jön a döbbenet és a bénultság, amikor az áldozatok szembenéznek a katasztrófa következményeivel, de el sem hiszik, hogy mi történt, csak céltalanul, tehetetlenül bolyongnak a szerencsétlenség színhelyén, házaik romjai között. A józanabbak és erősebbek idővel ocsúdnak, felfogják a helyzetet, majd külső segítség is érkezik, és lassan megkezdődik a mentés, helyreállítás és a mindennapi élet megszervezése. Az áldozatok azonban lélekben ott ragadnak a katasztrófánál: szorongás, nyugtalanság uralkodik rajtuk, újra és újra leperegnek előttük az események, kényszeresen felidézik a történteket. A helyzetre adott reakció sokféle lehet, egyéntől függő: van, aki előre néz és a megoldásra koncentrál, van, aki befelé fordul és zárkózottá válik, és olyan is van, akin eluralkodik a düh és a harag.

Fotó: Noé Állatotthon Alapítvány

Bizonyos idő elteltével, ahogy a hétköznapi élet lassan visszatér a normális kerékvágásba, a feldolgozás más szintje kezdődik. Az egzisztenciális válság a helyzet egyik komponense. Az elvesztett javakat ugyanúgy meg kell gyászolni, mint bármilyen más elvesztett tárgyat vagy személyt, és jön a sokszor kétségbeejtő kérdés, hogy miből lesz új, hogyan lehet egy élet munkáját pótolni, újrakezdeni a semmiből vagy majdnem a semmiből. A másik komponens pedig a lélek munkája: hogyan érezheti magát ismét biztonságban az ember a világban, miután megtapasztalta saját védtelenségét, kiszolgáltatottságát és kicsinységét; hogyan uralhatja ismét a világát ezek után. A reakció és a feldolgozás többféle lehet, közös azonban az áldozatokban, hogy súlyos szorongást élnek át. Van, aki elszakad a mindennapi élettől és a világ dolgaitól, teljes érzéketlenségbe, tompultságba menekül, mintha semmi sem tudná többé megmozdítani érzelmileg. Olyan is van, aki állandóan újraéli a katasztrófát, rendszeresen azzal álmodik, de sokszor még éber állapotban is leperegnek a szeme előtt az események. Mások feszülten figyelnek minden apró jelre, nehogy még egyszer megtörténhessen velük a tragédia, túlreagálnak minden gyanús eseményt és szinte semmi másra nem tudnak koncentrálni. És olyanok is vannak – főleg, akiknek hozzátartozója, közeli ismerőse veszett oda -, akik bűntudatot éreznek, mert túlélték a szerencsétlenséget.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az események után több hónappal is jellemző a depresszió, a szorongás, a csüggedtség, az áldozatok nem szívesen beszélnek a történtekről, próbálnak mindent elfelejteni, és kerülni minden olyan dolgot, ami az eseményekre emlékeztetheti őket. Gyakori, hogy megtérnek és a spiritualitásban találnak megnyugvást, mások segítő csoportokhoz csatlakoznak és hasonló helyzetbe került embereken, rászorulókon segítenek, olyanok is vannak, akik lassan feldolgozzák és elfogadják a történteket, és sajnos olyanok is, akik életük végéig hordozzák a sérülést. Egy biztos: nem tudják visszaforgatni az idő kerekét és nem tudják ugyanott folytatni az életüket, ahol az ár vagy az iszap szétszakította, számukra új időszámítás kezdődik.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások