Lélek

Őrült zsenik?

6763

Művészekkel kapcsolatban közkedvelt sztereotípia, hogy fura mókusok, nehéz emberek és más effélék, ha pedig különösen jelentős figuráról, ne adj’ isten zseniről van szó, némi pszichopatológia szinte kötelező elvárás. Mondhatni az idők kezdetéig nyúlik vissza a zsenialitás és az őrület összekapcsolása, hiszen több mint kétezer évvel ezelőtt már Arisztotelész is leszögezte: „Sosem létezett még zseni az őrültség árnyalata nélkül.”, és azóta számos követőre talált elgondolása. Persze, nem teljesen alaptalan ez a párhuzam, hiszen a művészek, és általában véve azok, akik kiemelkedő alkotásokat hoznak létre, másképp látják a világot, másképp reagálnak a jelenségekre és egészen más összefüggéseket ismernek fel, mint az úgynevezett átlagemberek. Gondolkodásuk, viselkedésük és sokszor megjelenésük is eltér a normálisnak vagy konformnak tartott kategóriától, ugyanúgy, ahogy a pszichiátriai rendellenességekben szenvedőké is. Ráadásul sok pszichopatológiás személynél – elsősorban skizofréneknél és mániás depressziósoknál – rendkívüli kreativitást figyeltek meg.

Van Gogh lenyeszetelte a fülét

Az őrült zseni mítosza tehát adott, nem meglepő hát, hogy a tudomány ezt is, mint annyi más jelenséget, igyekszik megfejteni. Afféle slágerterület a nyilvánvalóan patológiás alkotók életrajzának és műveinek tanulmányozása és az utólagos diagnózis felállítása. Elég csak Van Gogh-ot vagy József Attilát említeni, akikkel kapcsolatban könyvtárnyi ilyen tárgyú írás született. Persze, utólag nehéz rekonstruálni, hogy mi lehetett a baj, így gyakran egymásnak ellentmondó megoldások születnek. Van Gogh esetén mániás depresszióra hajlanak az okosok, József Attilánál pedig pillanatnyilag fej fej mellett halad a borderline személyiségzavar és a mániás depresszió.

Az egyéni esettanulmányok mellett arra is igyekeznek fényt deríteni a kiváló elmék, hogy vajon van-e alapja egyáltalán az említett mítosznak, vagyis nagyobb arányban vannak-e jelen művészek körében a pszichiátriai rendellenességek. Több különböző vizsgálat is született ez ügyben. Az egyik legkiterjedtebb kutatás keretében összesen 2184 életrajzi forrást dolgoztak fel különféle foglalkozási kategóriák szerint. Az eredmények azt igazolják, hogy Arisztotelész nem beszélt teljesen a levegőbe, ugyanis művészek körében jóval gyakoribb a pszichopatológia, mint más foglalkozási csoportoknál. Főként a különböző hangulatzavarok, az alkoholizmus és drogfüggőség fordult elő nagy számban. A többi tudós is hasonló eredményre jutott, és legtöbbjük a mániás depressziót emelte ki mint leggyakrabban előforduló rendellenességet. Ez a hangulatzavar három fázisból áll: depressziós, mániás és tünetmentes időszakok váltakoznak a beteg életében. Az érintett művészek pályafutásában jól megfigyelhető ez a mintázat, ugyanis a depressziós szakaszban szinte egyáltalán nem alkotnak, ez az időszak megfeleltethető az alkotói válság kategóriájának. A felfokozott mániás időszakban pedig szinte megállás nélkül dolgoznak, és legjobb műveiket hozzák létre ilyenkor. Hemingway munkássága jól példázza ezt, hiszen válságos és felfokozott időszakok váltották egymást életében, majd egy depressziós epizódja alkalmával véget vetett életének.

Hemingway depresszióval és paranoiával küzdött

Persze, nem minden művész klinikai eset annak ellenére, hogy igencsak távol állnak a nyárspolgár kategóriájától, így felmerült a kérdés, hogy milyen különleges személyiségvonásokkal rendelkeznek, ami megkülönbözteti őket az említett társadalmi csoporttól. Daniel Nettle több kutatást is végzett a témában, az egyik legérdekesebb vállalkozása az volt, amikor költők, képzőművészek, matematikusok, átlagemberek és pszichiátrián kezelt betegek személyiségvonásait hasonlította össze. Az eredmények azt mutatják, hogy a költők és képzőművészek sokkal fogékonyabbak új, szokatlan élményekre és ötletekre, mint az átlagemberek, olyannyira, hogy a skizofrénekkel közel azonos szinten vannak. Az anhedónia, vagyis az örömérzet hiánya viszont jóval kevésbé jellemző rájuk, mint az átlagemberekre vagy a skizofrénekre. Érdekes, bár ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem meglepő eredmény, hogy a matematikusok csoportja kevésbé volt fogékony az új élményekre, mint az átlagemberek. Emellett kiderült az is, hogy a művészekre inkább a divergens gondolkodás jellemző, ami azt jelenti, hogy nem ragaszkodnak a konvencionális utakhoz, hanem új, a megszokottól eltérő megoldásokra törekednek. Ezzel szemben a matematikusok inkább a konvergens gondolkodást alkalmazzák, vagyis elsősorban logikus következtetésekre támaszkodnak, felismerik és alkalmazzák a szabályokat és az egyetlen jó megoldás megtalálására törekednek.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások