Mi ez?

Az utolsó prédikátor

6757

Valahol jellemző, hogy a világ legamerikaibb zenésze egy Angliában élő ausztrál. Nick Cave életében ráadásul nem ez a legnagyobb ellentmondás. Persze nem csoda: tervszerűen vagy ösztönösen, nem tudni, de minden, amit valaha tett, olyan dolgokról szólt, amelyekről egyébként elképzelhetetlen lenne, hogy megférnek egymás mellett. Például, hogy valaki heroint lő be, majd kiáll a színpadra és Istenről prédikál, méghozzá viccen kívül, teljes beleéléssel.

Nem tudni, mi ment félre. Ausztráliában született, Victoriában, nyugodt, külvárosi miliőben, könyvtáros anyához és lelkész apához. A két alapmotívum ezzel adott volt: költészet és vallás, a szerelem és a halál később csatlakozott mindehhez, csak előbb heroinmámorban kiélte magát a The Birthday Party nevű együttesével. Tíz évig tartott, a Partyt pedig azóta is a rocktörténelem legdekadensebb és legpusztítóbb formációjaként tartják számon, a tagok között egy Einstürzende Neubauten-alapítóval és az azóta szintén sikeres, önálló zenésszé érett Barry Adamsonnal. Eleinte feldolgozásokat játszottak – Lou Reed, Bowie és a többi, magától értetődő punk előtti témák -, majd csatlakozott Rowland S. Howard, hozta a saját dalait, Cave pedig belelovallta magát a frontember szerepébe. Vonaglás, fetrengés a színpadon, az első sorokba ordítozás, haja, tekintete és arcberendezése pedig olyan volt, amilyet Robert Smith (Cure) csak szeretett volna.

Howarddal végül nem jöttek ki jól, szakítottak, Cave pedig újrarendezte az együttest, kinevezte magát dalszerző-költő-prédikátorrá, és elkezdődött a Bad Seeds huszonöt éves története. Az átmenet nem volt zökkenőmentes, a Frome Here To Eternity még cipelte a The Funeral Party keresztjét, de a ’86-os Your Funeral… My Trial már pontosan felépített, minden ízében tudatos műalkotás volt. A Nick Cave and the Bad Seeds egyébként sem arról szólt, hogy van egy művész pár háttérzenésszel, mi pedig követhetjük az ő útját a káoszból a nyugodt felnőttkorba: vissza-visszatérő zavar, bizonytalanság hajtotta őket előre, és persze az őrület, amely nem múlt el még akkor sem, amikor egyébként hősünk Kylie Minogue-gal vagy PJ Harvey-vel duettezett éppen, utóbbiból valami szerelemféleség is lett.

Ha már itt tartunk: Cave mindig jó érzékkel tartotta bent magát a slágerlistákon, következetesen ragaszkodva a koránál százötven évvel később született költő-zenész imázsához, pontosan szabott, elegáns, de bohém ruhákban, jellegzetes csizmában. „Nick ijesztő arc, de nagyon kimért és udvarias” – mesélte szabója egy interjúban. Nem kerülhette el a filmszerepeket sem, legutóbb a Jesse James meggyilkolásá-ban láthattuk pár percig, egy dal erejéig átment a színen; természetesen a melankolikus és fülbemászó filmzenéért is ő a felelős Warren Ellisszel.

A zenekritikusok és mindazok, akik interjút készítenek vele, előszeretettel ugorják át a vallásos témákat, amelyek pedig megkerülhetetlenek. Nick Cave életének egyetlen állandó szereplője Isten, méghozzá a keresztény Isten, még közelebbről az Ószövetség dühös Istene, nem valamiféle hiú költőkre jellemző személyes istenkép. Ebben nem kötött soha kompromisszumot, legfeljebb az Újszövetség kedvéért enyhült meg kicsit, de az sem tartott sokáig. Ezzel együtt sem tagja semmiféle egyháznak, elvannak ők ketten templom és a többi franchise rendszerben terjeszkedő szolgáltatás nélkül is. Az amerikai vallásosságról például nem lehet negatív felhangok nélkül beszélni, „annyiszor térítették el Isten nevét pszichopaták, bunkók, homofóbok”. Cave prédikál és vonaglik, mint egy gospelkórus-vezető, szerencsére tehát köze sincs az aluljárók fárasztó és erőltetett keresztényrockjának unalmához.

Ezért megismételhetetlen a Bad Seeds: nincs fénykora és leszállóága, nincs vergődés, feloszlás és egy stadionturné kedvéért könnyes újraegyesülés, manapság például őrültebbek, mint valaha. Na jó, a kilencvenes évek elején (The Good Son) úgy tűnt, lenyugszik, és ehhez nagyjából tartotta is magát (No More Shall We Part, Nocturama), de a 2004-es Abbatoir Blueson újra ugyanazt a helyét nem találó, dörgedelmes Nick Cave-et halljuk, akit a nyolcvanas évek elején is hallhattunk. Ugyanezt folytatta az együttes egyik legjobb (2008-as!) lemezén, a Dig!!! Lazarus Dig!!! címűn, amelyen nagyjából mindent elmesélt, ami a The Birthday Party óta eszébe jutott. Lázárt feltámasztja Isten, pedig erre nem kérte senki, végigmegy a hetvenes évek dekadens amerikai nagyvárosain, a töke tele van az egésszel, a végén visszaássa magát.

És itt jön a képbe a Grinderman, Nick Cave mellék- (azóta pedig fő-) projektje, amely kedvéért egy kis szabadságot vett ki addigi szerepéből, nem kell olyan elánnal hoznia a meghasonlott prédikátort, mint a Bad Seedsben, inkább szabadon engedi magát és elemi erővel szólalnak meg, karcosan, esetlegesen, de teljesen őszintén. Most jelent meg a második lemezük.

Cave elmúlt ötven, a haja sem a régi (igaz, közben kinövesztette a rocktörténelem Lemmy utáni második legmenőbb bajszát), de tele van energiával. Senki sem maradt olyan hiteles és hű az önmaga által kreált szerephez, mint ő. Utolsó a fajtájában: Bob Dylan és Leonard Cohen már nagyon öreg, Nick Cave-é tehát a feladat, hogy tovább vigye a költő-prédikátor szerepét, amíg csak tudja, hogy aztán végképp átadja a helyét a legfeljebb tíz év és három lemez alatt kiégő popegyütteseknek.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások