Mi ez?

Több a kérdés, mint a válasz

6740

2009-ben nem történt Világraszóló Tragédia, csak a szokásos nyomor folytatódott. Nem tört ki nemzetközi háború, csak az eddigi „projektek” folytatódtak. Afganisztánban egy kevéssel több katona halt meg, mint az előző évben, Irakban még mindig nincs igazi demokrácia, helyette néha lőnek és robbantgatnak, Iránban kibújt a szög a zsákból, a drogkartellek sem álltak le, Magyarországon pedig még mindig találhatunk szegénységet, kiszolgáltatottságot minden sarkon. Lehet, hogy cinikus következtetés lesz, de ez bizony nagyon jót tett a fotográfiának. Nem volt Nagy Közös Ügy, mint tavaly a válság vagy kilenc éve a terrortámadás, amelyek köré kellett erőltetni a World Press Photo verseny és kiállítás felhozatalát, a riporterek tehát elmerülhettek abban, amit maguk körül látnak, és ezt a zsűri értékelte is. Nagy esemény nem volt, a kiállítás anyaga pedig kivételesen erős.

Sokat elmond a helyzetről, hogy egy olyan kép nyerte az 1955 óta minden évben megrendezett mustrát, amelyet nézve rá sem jöhetünk, miről szól. A zsűri elnöke szerint az idei kiállítás nagy dilemmája volt, hogy hogyan adhatnának nagydíjat Pietro Mastruzo szigorúan komponált fotójának, amelyen nők kiabálnak háztetőkről teljes sötétségben. Valószínűleg a Közel-Keleten járunk, ennél több nem derül ki. A zsűri szigorúbb, a sajtófotó szabályaira érzékeny fele szerint egy fénykép akkor jó, ha külső segítség nélkül elmond mindent, ott van benne egy egész társadalom rajza, Mastruzo sorozata pedig (mert több képről van szó, bár a többi sem árul el sokat) ezt nem teljesíti.

A többiek szerint valami hatalmas feszültség érződik a fotókról, amelyek csak sugallják a drámát, bevonva a nézőt is; végül megegyeztek, hogy közülük kerül ki az év legjobb fotója. A megfejtés pedig: teheráni nők kiabálják háztetőikről, hogy „Allahu akbar!”, az iráni választások eredménye ellen tiltakozva. Ha valaki még emlékszik a vértől iszamos utcák képeire, az tudja, hogy ez volt a tiltakozás legszelídebb formája, a fotók mégis többet elmondanak a helyzetről, mint húsz mobillal készített közeli kép a lelőtt lány arcáról.

A térség egyébként is némileg felülreprezentált az összeállításban: alsónadrágos tengerészgyalogos, akinek felöltöznie sem volt ideje a támadás előtt, foszforbombák a Gázai-övezetben, halott kislány, vérző fejű helyi asszony, szóval a kötelező körök, amelyekből kiderül: ha háború van, a fotósok nem művészkednek, nem sejtetnek, hanem évről évre kegyetlenebbül beletolják objektívjeiket az emberi belsőségekbe – szó szerint. Vagy egy halott elefántéba, akit a kiéhezett zimbabweiek két óra alatt lecsupaszítanak, hogy másnapra a csontok is eltűnjenek; az angol David Chancellor sorozatának utolsó darabján csak egy gyanús folt emlékeztet arra, hogy ott volt valami.

Fotó: Neményi Márton

A teljes kiállítást elnézve egyértelmű, hogy a zsűrinek igaza volt: azok a képek a legjobbak, amelyek nem szeretnének elmesélni mindent, és ha el is mesélnek valamit, több kérdést hagynak maguk után, mint amennyit megválaszolnak. Miért önti le borral a zsidó fiú a palesztin nénit? Mit keres egy lyuk a plafonon az egyébként jól szituált lakásban, ismeretlen országban? Mi feketéllik Marco Vernaschi fekete-fehér fotóin a széken és alatta mindenütt? Mire mintegy véletlenül meglátjuk a földön felejtett macsétát, már tudjuk a választ. A dél-amerikai drogkartellekről szóló sorozatot végignézve nem lehet nem azon csodálkozni, hogy a fotós túlélte. A legsokkolóbb azonban Eugene Richards, aki az Irakból hazatért, testileg-lelkileg sérült amerikai katonák mindennapjait követte. Kiderül viszont az is, hogy még vannak igazi, öregsulis hippik, csak éppen úgy hívják magukat, hogy a Koszosak.

Fontosak még a gyerekek, például egy vak amerikai által örökbe fogadott szintén vak indiai kisfiú, egy egész sorozat az ellenkező nem ruháiba öltöztetett kiskamaszokról, akikről így már végképp nem lehet eldönteni, hogy fiúk-e vagy lányok, és egy holland fiú, aki világ életében lányként gondolt magára, most pedig egy erre szakosodott intézetben várja, hogy eldöntsék: menthető-e a helyzet vagy jöhet az operáció.

Fotó: Neményi Márton

A zsűrinek két hetébe telt, mire végignézett és értékelt több mint százezer fotót, a majdnem hatezer riporter munkáját 128 országból. Végül 63 fotós 167 képe került a válogatásba, köztük Szentpéteri L. József természetfotója is, amely első díjas lett kategóriájában. A fentiekből remélem kiderült: melegen ajánlott a World Press Photo 2010 kiállítás. Aki elmegy, az nem hagyhatja ki az Árnyékban című, szegénységről és elesettségről szóló magyar szekciót sem az emeleten; amilyen elcsépelt a téma, olyan ötletes vagy egyszerűen letaglózó a megvalósítás. Az Árnyékban a kiállítás talán legerősebb része, ez mindenféle nemzeti büszkeség és személyes érintettség nélkül is bátran kijelenthető; a legszebbek az értelmi fogyatékosokról készült brutálisan őszinte portrék, illetve Simon Márk sorozata: a 168 Óra képszerkesztője vakokról készített portrékat, majd megkérte őket, hogy ők is készítsenek róla. Nem áruljuk el, milyen lett a végeredmény.

A World Press Photo 2010 a hónap végéig látogatható a Millenárison.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások