Étel+Ital

Főzzünk lelkesen!

6696

Alapigazságnak tekinthető, hogy édesanyánk paprikás krumplija még akkor is leiskolázza a három Michelin-csillagos séfek teljes munkásságát, ha nem olyan jól sikerül. Persze, írhattam volna ide bármilyen más ételt is, hiszen nem arra akartam ezzel célozni, hogy a magyar anyák paprikás krumplija világszínvonalú (bár sanszos, hogy az), hanem arra, hogy más dimenziókba repíti az ételt, ha lélekkel készül.

A titkos hozzávaló szerepét akkor értettem meg igazán, amikor felhasználóból előállítóvá avanzsáltam, és szenvedélyemmé vált a főzés. Bebizonyosodott, hogy ez a folyamat nem elsősorban a táplálkozásról szól, hanem komoly spirituális vetületei vannak. Az étel ugyanis egyfajta materializálódott érzelem. Persze, csak akkor, ha valódi odaadás, figyelem és szeretet van mögötte, ha örömmel és jó szándékkal készül. Ha a készítője lélekben teljesen odafordul a majdani fogyasztó felé és valóban adni akar neki, nemcsak tápanyagokat, hanem önmagából is egy kicsit. Ha így jön létre, akár egy egyszerű szendvics vagy rántotta is valódi műremekké válhat. Nem véletlen, hogy sokan akkor tanulnak meg főzni, amikor igazán szerelmesek lesznek. Persze, mindenki tudja, hogy a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út, de a legtöbb esetben nem ilyen gyakorlati célok vezérlik az újsütetű szakácsnőket, hanem inkább annak megsejtése, hogy mit adhatunk az ételen keresztül és mit mondhatunk el vele. És mivel materializálódott érzelemről van szó, megvan mindennek a sötét oldala is. A rossz lélekkel, szeretetlenül készített étel anyag marad, méghozzá káros, szennyező anyag. Nem mindegy tehát, hogy a szakács miként nyúl az alapanyagokhoz, milyen lelkiállapotban és milyen szándékkal készít ételt.

Régi felfedezés ez, szinte az idők kezdetére nyúlik vissza, hiszen már a legősibb kultuszokban és mítoszokban is megjelenik. Nem véletlen például, hogy a családi tűzhely olyan gazdag szimbolikával rendelkezik, szinte valamennyi népnél különleges tisztelet és gondoskodás övezi. Nem pusztán az ételkészítés helye, hanem a családi élet központja és a család szimbóluma, sőt egyfajta szakrális középpont is. Az antikvitásban például a ház középpontja volt, a család és a nemzetség kultikus szertartásainak a helye. A tűzhelynél kijelölt hely a családba fogadás aktusát jelentette, ahogy a menedéket kérőt is a tűzhelyhez vezették. Nem véletlen, hogy külön istene is volt, hiszen a görög Hestia, illetve római megfelelője, Vesta a tűzhely védelmezője, ezáltal pedig a család egységét és az egész közösség összetartozását szimbolizálta. Emiatt a görög kivándorlók az óhazából vitték a lángot az új kolónia tűzhelyére az összetartozás és a folytonosság jeleként. Rómában talán még hangsúlyosabb volt ez a szerep, hiszen a vallási és az állami élet egyik centruma volt a Vesta-szentély állandóan égő tűzhelye (bővebben lásd: Szimbólumtár).

Kínában komoly filozófia húzódik meg az ételkészítés és általában véve a táplálkozás mögött. Az egyes fogásokon belül, de különösen a menük összeállításánál rendkívül nagy figyelmet fordítanak arra, hogy a különböző típusú energiák egyensúlyba kerüljenek, és ebben a szakács személye és lelkiállapota egy külön változó ugyanúgy, ahogy az étel elfogyasztói is. Komoly tervezést és ráhangolódást igényel tehát egy-egy főzés. Az i.e. 3. századból származó Cso Csuan például így emlékezik meg a levesről: „A harmóniát a levesben is felleljük. Halászlé készítéséhez vízre, tűzre, ecetre, pácra, sóra és szilvára van szükségünk – ezzel főzzük a halat. A szakács a tűzhelyre állítja és elkeveri a hozzávalókat, hogy a különböző ízek harmonikusan kiegészítsék egymást, majd a levest megkóstolva pótolja, ami hiányzik belőle, és elveszi, amiből több van a kelleténél. Azután megeszi a kész levest, és lelke békére talál.”

Indiában szintén szent dolog a főzés, egyszerre számít művészetnek, misztériumnak és tudománynak.  A megfelelő összetevők kiválasztása, a felhasznált fűszerek hatásának ismerete és az elkészítés módja mind-mind isteni eredetű, ősi tudás, amit az Atharva véda ír le. A szeretettel főzés mindennapos gyakorlat számukra, hiszen meggyőződésük, hogy a kívánt hatást csak így érhetik el. Épp ezért, a szakács addig nem kezd hozzá az ételkészítéshez, amíg nem érzi úgy, hogy arra alkalmas lelkiállapotba került, hiszen tisztában van vele, hogy mennyit árthat a rosszul elkészített eledel.

Persze, hiába van szó évezredes tudásról és adunk igazat a Védáknak vagy épp a görögöknek, a tömegesen széthulló családok és gyorsélelmiszerek korában, amikor az emberlánya fáradtan, stresszesen és feldúltan esik haza, nehéz mindezeket megvalósítani. Mégis azt javasolnám, hogy legközelebb, amikor fakanalat vesztek a kezetekbe, gondoljatok Hestiára és próbáljátok meg belecsempészni az ételbe azt a bizonyos titkos összetevőt.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások