Mi ez?

A halál megszállottja

6659

1940. szeptember 11-én született, mintha csak maga választotta volna. Sokatmondó, ha valakinek már a születése is forgatókönyvszerű. Brian De Palma, a hollywoodi Fenegyerekek-csoport oszlopos tagja nem is érdemelt volna kevesebbet; egyik kritikusa a született rendezők szűkös csoportja egyikének nevezte. Ezzel még akkor is nehéz vitatkozni, ha életműve színvonalát tekintve vegyes, elvégre az igazi zsenik megengedhetnek maguknak egy-két ballépést is, nem? A hetvenéves rendező egyetlen következetes és folyamatos programpontja, hogy filmről filmre zavarba kell hozni a kritikusokat és a nézőket. És persze az, hogy páran mindig meghalnak a vásznon: kevesen, de brutálisan.

Nem akarok azon lamentálni, hogy az összes nagy film (sőt minden műalkotás) két drive-ra épül, a szexre és a halálra, legfeljebb azt válogatja rendezője, hogy melyik érdekli jobban. De Palma a halál megszállottja, és nem feltétlenül a híres hollywoodi prüdéria miatt választotta ezt – ha egyáltalán választotta. Olasz származású, Scorsesével és Coppolával egy generáció, apja sebész volt, és a világ legtermészetesebb dolgaként engedte a műtőasztal közelébe fiát. De Palmát, akit fiatalon még a fizika és a matematika érdekelt, sosem zavarta a vér látványa, és ezt közönségének is így adja elő: nem kell megijedni, csak meghal valaki, ugye, milyen érdekes? Filmjei is ilyenek: a hatásvadászat, a giccs, a szépség, a cinizmus és a rafinált rendezői eszközök úgy váltják egymást, hogy az egyszeri nézőnek fogalma sincs, hogy most szórakoztatni akarják vagy valami művészi aktus részese.

Kevesen tudják, hogy ő fedezte fel Robert De Nirót; a vívmányt Francis Ford Coppolának szokás tulajdonítani (Keresztapa 2), de De Palma már ’63-ban forgatott vele egy amatőr filmet, ami aztán hat évig egy dobozban porosodott; ez alatt a rendező karrierje szépen ívelt felfele a színházi világban, ahova csatlakozott, a színész pedig annyira jelentéktelen volt, hogy még a nevét is elírták a stáblistán. Színpadias, stilizált világára sokáig nem voltak vevők a stúdiók, a Carrie költségvetését is csak óvatosan adagolta a United Artists azzal, hogy ha már buknak, ne bukjanak túl nagyot.

Nem voltak odáig egy fiatal író, bizonyos Stephen King regényétől sem, főleg úgy, hogy De Palma még át is rendezte az eseményeket saját szája íze szerint, hogy a korabeli, rivalizálásra és szexualitásra épülő tinifilm-klisék végül művészien kivitelezett vérfürdőbe torkolljanak. A nagyjelenet kedvéért De Palma még az újhullámos eszközöktől sem riadt vissza: osztott képernyő, a szereplők szemszögéből felvett képsorok, lassított felvételek. Ezeket azóta is megőrizte, csak közben az újhullám rég kikopott alóla; maradtak tehát védjegyként. Utólag viccesen hangzik, de a rendező George Lucasszal csatázott a stábért, a szereplők jó részét ugyanis a kolléga a Csillagok háborújá-ban szerette volna látni – és viszont.

A Carrie nagyot durrant a kritikusoknál és a pénztáraknál is, De Palma számára pedig szabaddá vált az út, hogy felforgassa Hollywoodot. Nem sokat tétovázott: a thriller- és vígjáték-próbálkozások közé olyan klasszikusok csúsztak be, mint a Dressed to Kill, amelyben egy transzszexuális sorozatgyilkos szedi áldozatait; elhíresült liftes jelenetében nem a rengeteg vér jelenti a perverziót, hanem a szuperközeli beállítás, amelyben láthatjuk, amint Angie Dickinson szemében kihuny a fény. Éppen csak Hitchcock szellemét nem látni benne.

Vagy ott a Sebhelyesarcú, amely minden slasher horrorban utazó filmes és ambiciózus gengszter alapműve, a rapperszcénában kötelező oda-vissza tudni minden egyes sorát, a mozi minden utcán érvényesülni kívánó wannabe-nagymenő kultfilmje lett; aki nem nyilatkozik rendszeresen arról, hogy legalább ötvenszer látta, az nem is számít. Mindezt úgy érte el, hogy a film (amely egyébként egy harminc évvel azelőtti mozi remake-je) szinte parodisztikus, a szereplőkkel lehetetlen azonosulni, és az egész „a főhős utcai senkiként kezdi, majd pusztán elszántsággal beszabadul az elitbe”-sztorit már ’83-ban is látta számtalanszor a közönség. Az, hogy komolyan lehetett venni, kizárólag Al Pacinónak volt köszönhető.

Egyébként is ez a helyzet De Palmával: folyamatos cinikus játék a műfajokkal, szereplőkkel, filmjei vérkomolynak tűnnek, de közben parodizálják magukat (Káin ébredése), a kliséket (Nagyokosok), és ha kell, a filmkészítést magát is (Home movies). Nem csoda, hogy a közönség zavartan ült az elitizmusból viccet csináló Hiúságok máglyájá-n, vagy az álomszerű Femme Fatale-n, amelyben Banderas pitiáner lúzer a filmtörténet egyik legerősebb női főhősével szemben. És örültek, amikor ismerős terepen találták magukat, mint a Mars mentőakció giccses, de látványos szerelmi sci-fije, A háború áldozatainak Vietnámja, az Aki legyőzte Al Caponét klasszikus gengsztermiliője, vagy a Fekete dália noir hangulata. Igazságtalan lenne kihagyni a Mission Impossible-t is, amely úgy lett akciófilm-alapvetés (a kritikusok feszengése és az egyszerűbb történetvezetéshez szokott nézők furcsa szájíze ellenére), hogy ízig-vérig De Palma-film maradt. Önirónia, szinte túlzásba vitt feszültségteremtés, mai szemmel is elképesztő látvány és a szokásos De Palma-klisék (lassú mozgások, szubjektív nézőpont): az akciófilmek terepén kikezdhetetlen hírű John Woo és J. J. Abrams sem tudott felnőni a feladathoz a második és a harmadik résszel.

De Palma hetven éves és eszében sincs abbahagyni, számtalan filmterve között szerepel, hogy előveszi újra a Capone-témát, akit ezúttal nyilván nem De Niro játszik majd. A De Palma-jelenség tanulsága pedig: ne higgyünk a kritikusok pontozásának és a közönségszavazat eredményeinek (a’la imdb.com); az, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, nem jelent semmit, legfeljebb azt, hogy sok ez nekik. Én viszont bátorítanék mindenkit, hogy töltse le, vegye meg, vagy valahogy pótolja be az életművet visszamenőleg is, nem fogjátok megbánni.

Még hogy Hollywoodban nincs művészet.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások