Lélek

Tárgyszerelem

6645

„Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. A megfelelő helyen íves, a megfelelő helyen szögletes formák, lágy tapintás, a háta kissé rideg, fémes, inkább tekintélyt parancsoló, mint kellemetlen, az oldala pedig megtapad a kezemben, mintha csak kérné, hogy fogjam határozottam és ne eresszem el többé sohasem. Én pedig fogom határozottan, eszemben sincs elereszteni, tökéletes pár leszünk mi, érzem, egyértelműen én irányítom, finoman a képemre szabom, de közben figyelek arra is, hogy ő mit akar, jelez-e, hogy elfáradt, vagy esemény van; így fogunk élni most pár évig még biztosan, én és a telefonom. Érzem a végtelen szeretetet, amellyel a tervezők és a mérnökök a helyükre passzintották az alkatrészeket, hogy nekem ne legyen más dolgom, mint gyönyörködni és megkönnyíteni vele az életem.”

A fenti történet alanya persze lehetne cipő, ruha, könyv, album (ez utóbbiak esetében a tárgyszerelem legalább ideologizálható némi kulturálódással is), sőt valójában bármilyen termék. Mióta lemásztunk a fáról, mágikus kötődéssel hordozzuk tárgyainkat; régen az életünk múlt rajtuk, ma csak a boldogulásunk. Csecsemőkorunk óta erre vagyunk huzalozva: játékokkal tanulunk, gyakorlunk és helyettesítjük be a felnőttek tárgyait, lövöldözünk, autózunk, telefonálunk, hogy azután élesben folytassuk tíz-tizenöt év múlva. Legalább egy-két tárgyhoz mindenki kötődik, mindenki szívesen fog a kezébe valamit, ami csak az övé, és amiben kiteljesedik.

David Lynch fotója

Nem csoda, ha a képletből kihagyhatatlanok az érzelmek: ha függünk a tárgyaktól, és azok beteljesítik ezt a függést, a funkcionalitás átcsap szeretetbe. Azt pedig minden gondolkodó ember érzi a saját bőrén, hogy a vállalatok milyen rafináltan képesek kihasználni mindezt. A szerethetőséget a célcsoportnak megfelelő dizájn emeli ki (ugyan mi mással lehetne magyarázni a drágakövekkel kirakott, sokkarátos, egyébként átlagos képességű luxus mobiltelefonok létét?), a termékre több fronton működő, határozott üzenettel bíró kampányt húznak, hogy szolgáltatásokkal, imázzsal, életérzéssel a céghez kössenek minket. A határozott üzenet pedig: ha nem birtoklod, amit ajánlunk, kimaradsz valamiből.

Néha igazuk van: ha nem fogyasztanánk, kimaradnánk valamiből. Nem hallgatnánk zenét, a szemünkbe sütne a nap, kevésbé tudnánk kiemelni idomainkat, nem venne körül diszkrét illatfelhő, és így tovább. Nem a birtoklással van a baj, hanem azzal, ha mi vagyunk tárgyainkért és nem fordítva; ha nem eszközként tekintünk rájuk, hanem hagyjuk, hogy elszívja a levegőt az elől, amire hivatottak. A tárgyszerelemmel pedig vigyázni kell, hiszen könnyen átcsaphat kóros állapotba, amelyet a pszichológia fétisizmusként emleget, és  amely jóval tágabb fogalom, mint a latexcuccokhoz kötődő extrém szexualitás – bár tény, hogy ez utóbbi is benne van a pakliban. A klasszikus pszichopatológia a parafíliák közé sorolja, melyek lényege, hogy az ezekben szenvedő személy szokatlan, olykor természetellenes tárgyak, helyzetek, személyek kapcsán érez szexuális késztetést. Ide sorolható az exhibicionizmus, a voyeurizmus, a pedofília, vagy a szexuális szadizmus és mazochizmus.

Ez utóbbiakhoz képest a fétisizmus szelíd, nem feltétlenül a másiknak vagy önmagunknak ártó jelenség, de ugyanúgy eluralhatja életünket. Lényege, hogy a szexuális fantáziák és vágyak középpontjában valamilyen tárgy áll, és a kielégülés is csak ezzel összefüggésben történhet. Bármilyen tárgyból lehet fétis, a legtipikusabbak azonban a női alsóneműk, cipők és csizmák. A betegség általában kamaszkorban jelentkezik, és zömmel férfiaknál fordul elő.  A fétisiszta akár kisebb lopásokba is bonyolódik, hogy vágyai tárgyát birtokolja. Ha megszerezte, a legkülönfélébb módon használja, általában persze szex közben. Ilyenkor a másik – ha egyáltalán jelen van – nem számít, csak a tárgy.

David Lynch fotója

A fétisizmus okait egyelőre még nem sikerült feltárni, több elmélet létezik erre vonatkozóan. A pszichoanalitikus megközelítés szerint a fétistárgyak egy elhárító mechanizmus részei, melynek célja, hogy a normál szexuális kapcsolathoz fűződő szorongását leküzdje a személy. Más megközelítés szerint egyes korai szexuális élmények tárgyakkal való véletlenszerű összekapcsolódása kedvez a fétisek létrejöttének. Az igazi baj az, hogy ha egyszer kialakult, az „áldozatot” nem lehet egyszerűen lebeszélni a dologról, mint valami rossz szokásról. Az észérvek itt már nem segítenek, de még az önuralom sem – a késztetés ezektől nem múlik el. Jön viszont a szorongás, a bűntudat, a szégyen és a valódi emberi kapcsolatok elkopása.

A tudomány jelenleg ott tart, hogy gyógyszeres kezeléssel és terápiával talán elérhető némi eredmény; az viszont biztos, hogy az élettörténetből egy tapasztalt pszichiáter kibogozhatja legalább azt, hogy miért alakult ki, és ezzel már el lehet indítani a kezelést. Az is igaz viszont, hogy nem minden fetisizmus, ami annak tűnik; ha valaki egyszerűen ragaszkodik egy tárgyhoz szexuális izgalom nélkül, az nem kóros, legfeljebb fárasztó hallgatni a folyamatos lelkendezést. Ahogy az sem fétis, ha felizgulunk, ha a másikat egy bizonyos ruhában vagy tárggyal látjuk – egészen addig, amíg rá figyelünk, nem a kellékre.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások