Kinőttem a zsánerem

Most ez miért kell? Beszéltem a szerinted Adonisszal három szót, de annyi esze sincs, mint egy marék molylepkének. Azt hiszed, csak azért, mert úgy néz ki, mint egy megelevenedett Marlboro-reklám, egyből lecsúszott tőle a bugyim? Nem az esetem. Hogy nincs is esetem? És ez a baj?

Mindenkinek van zsánere – mondod te. De csak azért, mert neked is megvan az a típus, aki mellett nem tudsz szó nélkül elmenni az utcán, akit a kamaszkori fantáziádban rendre magadévá tettél, és legszívesebben magadénak tudnád – minimum a vitrinben, hogy legalább egész nap nézegethesd. Ő az, akitől igazán beindulsz, vele fantáziálsz, miközben maszturbálsz – jobb esetben csak akkor. Igen, ismerünk olyat, akinek nem kell sok: egy horgas orr, egy égszínkék szempár, egy tökéletes kézfej épp elég ahhoz, hogy bekattanjon. Láttuk is, akkor mit művel. Vannak ennél furcsább esetek is – mondod te és mondják mások –, pedig ebben a kérdésben nincsenek normák, maximum azt nyugtázhatjuk magunkban, hogy ki az, akin a csajokkal nem fogunk összeveszni. Hallottam már olyanról, akinél a csupaszság kizáró ok, a pasi legyen tetőtől talpig szőrös és hozzá még mackós is, vagy éppenséggel viseljen keskeny, fekete keretes szemüveget, mert akkor nyert ügye van. Akkor és csakis akkor. A ragadozónak is megvannak az adott zsákmányai, érvelsz te, én pedig a mindenevő nyugalmával szemlélem, ahogy az elkeseredett vadászok kerülgetik az ízlésüknek nem megfelelő potenciális zsákmányokat. Aztán meg nyavalyognak, hogy nincs senkijük, holott mennyi, de mennyi érdekes ember van körülöttük. Csak éppen a photoshophoz idomult szemük vagy a tudatos választásnak vélt ideáik miatt szemellenzővel közlekednek.

Nem, nem tagadom, nekem is megvolt az esetem. Kinőttem. Ő volt az: a magas, barna típus, szúrós tekintettel, egészségtelenül sovány testfelépítéssel, de acélos csontozattal. Nem volt baj, ha a lázadását a tetoválásai számában mérte,  sőt. Az sem rettentett el tőle, ha éppen marihuána vagy fegyver fogadott az ebédlőasztalon. Veszélyes pasinál ez a természetes, nyomtam el a fejemben üvöltő vészcsengő hangját. Ő pedig egyszerűen csak eltűnt. Megérdemeltem, de nem tanultam. Mert aztán ott volt a hasonló fizimiskájú vándor, akiben szintén a nyughatatlanság vonzott. Az elvágyódás a jobb élet reményében, amelyben szerencsére nem lett részem. A magas, barna, meghódíthatatlan típustól évekig elgyengült a térdem, és csalhatatlan szimattal kattantam rá arra, akivel semmi esélyem nem volt olyan jelzőkkel illetni a kapcsolatunkat, mint a kiegyensúlyozott vagy a boldog. Aztán egyszer csak befutott először egy krumpli orrú, smaragdtekintetű, kopasz, majd egy cingár szőke, majd egy rőtszakállú, akikben egyre kevesebb volt a lázadás, a nyugtalanság, a dráma, és a nekem addig olyan vonzónak tűnő magas-barna adalék. Azt vettem észre, hogy nem is hiányolom az ideálnak gondolt típust. Olyannyira nem, hogy előbb-utóbb kikopott belőlem minden ellenérzés azzal kapcsolatban, hogy valaki hogy néz ki. Hirtelen kinyílt a világ: tele volt érdekesebbnél érdekesebb pasikkal. És igen, igazad van, biztos találnék olyat, akire rá se néznék, mert azért számomra is létezik olyan, aki taszít - kémia, ennyi.

És tudok én is olvadni, ha arról van szó, de ha valami mégis megfog, azt nem a külsőben kellett keresni. Az én álompasim alacsony vagy magas, szőke vagy barna, szőrös vagy csupasz, szexi vagy nem, nem ez a lényeg. Ha a fülembe súgja őszintén, hogy mennyire szép vagyok, abban a pillanatban megszépül ő is; ha olyat tesz, ami lenyűgöz, akkor megnő a szememben, még akkor is, ha csak alig magasabb nálam. Ha együtt röhögjük végig a napot és ökörködünk önfeledten, akkor teljesen mindegy, hogy kék vagy barna szemmel kacsint rám. És ha az agya szexi, akkor lehet tőlem sörhasa és tokája is, észre sem veszem. És miért is kellene, hogy vad, zabolátlan legyen? Nem attól lesz érdekes, hogy állandóan megy a parázás, hogy visszajön-e. Hanem attól, hogy egy irányba nézünk, és ugyanazt akarjuk a másiktól. Ehhez pedig semmi köze a szemszínnek vagy a kéz formájának. Mert ha ez megvan, akkor miért is buknék rá másra?