Lélek

Most csaljam meg?!

6622

Annak idején, tini szerelmeim kapcsán gyakran gondolkodtam el rajta, mennyire igazságtalan dolog az, hogy az ember nem lehet egyszerre kettő, netán egyből három  személybe is szerelmes. Azt nem viseltem volna el, ha a másik is így érez, de a magam részéről úgy gondoltam, semmi akadálya nem lenne a dolognak.

Ott volt mindjárt X, aki vicces volt. Hogy ezzel a népszerű, de egyébként semmitmondó fordulattal éljek: mindig meg tudott nevettetni. Z-vel bármiről lehetett vitatkozni, miközben simán, kisujjból oldottuk meg a világ összes problémáját. K pedig mindig kapható volt rá, hogy úgy istenesen odatéve magunkat kirúgjuk a ház oldalát, majd másnap délig mulassunk a romok felett.

Mindegyikőjüket imádtam, de valahogy sosem működtek velük a dolgok. Akkor még nem tudtam, hogy egy tininek nem feltétlenül adatik meg, hogy az orránál tovább lásson, és hogy egyszerűen csak éretlen vagyok egy igazi kapcsolatra. Azt gondoltam, ők tehetnek róla, hiányzik belőlük valami, illetve én tehetek róla, mert rosszul választottam. Folyton csak analizáltam, mindent és mindenkit, magamat is beleértve, és arra jutottam, biztosan elkerülték a figyelmemet a részletek, melyekből azonnal tudnom kellett volna, hogy nem X, Z, de nem is K lesz az igazi. Aztán tovább mentem: mégiscsak ők kellenek nekem, de összegyúrva, jó tulajdonságaikat egyetlen emberbe oltva. És itt, fizikai problémákba ütközve, meg is állt a tudomány. Hogyan tovább?

Álmomban sem gondoltam volna, hogy elméletem most, ennyi év után köszön vissza. Olyan írásba botlottam ugyanis, mely azt taglalja, egy rosszul működő kapcsolatban (akár házasságban is) megoldás lehet, ha a másikból hiányzó tulajdonságokat egy harmadik személy beiktatásával pótoljuk, ergo szeretőt tartunk. Az elmélet lényege, hogy egyébként jól működő kapcsolatot, csak azért, mert például rossz a szex vagy a másik keveset törődik velünk, nem érdemes azonnal kidobni az ablakon, hisz így is rengeteg a válás. Próbáljuk meg úgy orvosolni a problémát, hogy keresünk valakit, aki betölti az űrt, pótolja a hiányzó részleteket. Befoltozza a kis kapcsolatunkat, akár egy lyukas zoknit. Bármekkora hülyeség is, ezen egy pillanatra el kellett gondolkodnom, hiszen bizonyos részleteiben fedni látszik az én tinikori elképzeléseimet. A különbség “mindössze” annyi, hogy az író áthelyezi ezt a realitásba, és mivel az a sci-fibe illő lehetőség (egyelőre) nem áll rendelkezésünkre, hogy egy injekciós tű és befecskendezés segítségével oldjuk meg a problémát, felajánlja helyette a hűtlenség opcióját. Azóta is elképedve állok a dolog előtt...

Jó esetben az ember az idő múlásával az életével együtt igyekszik a kapcsolatai minőségét is javítani, aminek folyományaként aztán - ha lassan is, és megannyi elrontott kapcsolaton túl - de rájön, hogyan működik a másikkal való viszony bonyolult rendszere. Mint mindenhol, ezen a területen is igaz: ha valami elromolhat, az el is romlik, a kenyér pedig valahogy mindig a vajas felére esik. A gondviselés megoldja, hogy ne unatkozzunk. Súrlódások mindig vannak és lesznek is, de megoldhatatlan probléma nincs.

Megtanultam, hogy a tökéletes mint fogalom csak viszonyítási alap, önmagában nem létező dolog. (Legalábbis én még nem találkoztam vele. Aki igen, azt arra kérem, ossza meg velem az élményeit.) Még akkor sem lenne az, ha tini álmaimnak megfelelően egy emberbe belefecskendezhetném az összes tulajdonságot, amelytől szerethetőnek találok valakit. Akkoriban a hiba nem bennük volt, a kapcsolataink végét a fiatalsággal járó áldásos tudatlanság okozta. Azt hittük, ha gond van, az csakis annak köszönhető, hogy nem illünk össze. Ha túl sok a probléma, menni kell. Mostanra értettem csak meg, a problémák valóban jeleznek valamit, de legtöbbször nem azt, hogy nem illünk össze vagy valami hiányzik a másikból. Belőlünk hiányzik a helyrehozásra, a küzdésre való hajlam.

Egy kapcsolatnak sok mumusa van, de a legnagyobb ellenség mindig mi magunk vagyunk. Mi, akiknek sokszor még felnőtt korukra sem sikerült megtanulniuk, hogyan kell egy problémát a kommunikáció segítségével megoldani. Mi, akik inkább menekülünk, minthogy próbálkozni, küzdeni, és ezáltal, ne adj isten, erőt kelljen befektetni. Mi, akik titokban más karjába menekülünk, mikor a szakítás még nehéz, az emlékek, az együtt töltött idő minden perce még elevenen lobog bennünk. Megcsalunk. Gyötrődünk, de maradunk. És újra megcsalunk. De hogy ez helyes lenne? Sőt, megoldás?!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások