Mi ez?

Pop hatvan fölött

6601

Már negyedik napja tüntettek a Kent State University diákjai a vietnami háború Kambodzsába terjesztése miatt. 1970. május negyedike volt, ekkor már a Nixon-rezsimnek is be kellett látnia, hogy amit villámháborúnak terveztek, az elhúzódó kínlódás lesz a dzsungelben, azaz rengeteg koporsót le kell majd gyártaniuk a zsákban hazatérő katonáknak, mire vége lesz. És most még a hatalmas tiltakozási hullámmal is kezdeni kellett valamit, szofisztikált tárgyalásra, a kedélyek megnyugtatására nem volt mód, bevetették hát a nemzeti gárdát. Az ohiói kampuszon pár órás kergetőzés után először egy 45-ös pisztoly sült el, utána több M1 Garand puskával felszerelkezett hivatásos lőtt a fegyvertelen tömegbe. Négy diák halt meg, kilencen megsebesültek, közülük az egyik teljesen lebénult.

Valahol ott volt Gerard Casale és Bob Lewis is, mindketten művészetet tanultak, a kor divatjának megfelelően egész kis ideológiát húzva saját munkásságukra: kitalálták például, hogy az emberiség fejlődésének vége, és nem egyszerűen hanyatlás következik, hanem visszafejlődés, azaz de-evolúció. Nem véletlenül: a hippik megbuktak, csak Vietnam maradt és a teljes tanácstalanság. Akkor már zenélgettek, pamfletet írogattak, filozofálgattak, de végül a lövöldözés hatására döntötték el: ideje komolyra fordítani az életüket. Alapítottak hát egy vicczenekart.

A Devo eleinte hattagú bandaként működött, főleg performanszra alapoztak, társadalmi-politikai célzásokkal átszőtt zenéjüket maszkokban, kísérleti kütyükkel adták elő; végül kialakult az a Devo, amely a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyik meghatározó zenekara lett, nagyjából a Talking Headsszel és David Bowie-ékkal egy szinten. Előkerültek a híres, piros energiakalapok, amelyek a de-evolúciós elméletrendszer fontos kellékét jelentették, plusz elképesztően beteg módon néztek ki benne a színpadon, főleg ha felöltötték a giccses sci-fi jelmezekhez méltó fekete sztreccs, vagy éppen csillogó szürke egyenruhát.

Ez a korszak, azaz a hetvenes évek utolsó évei, a popzenetörténet legfontosabb pillanatát jelentette. A punknak vége, a nyolcvanas évek seggrázós-elektronikus világa viszont még nem volt sehol, a kettő közötti légüres térbe pedig bármilyen őrület belefért. Megjelent Brian Eno, aki az ambient-korszaka után producerkedni kezdett, és mindenből aranyat csinált, amihez hozzáért: befuttatta a Talking Headset, bizarr zenei világot festett David Bowie köré, aki akkoriban sajátos szerelmi viszonyban élt Iggy Poppal, és annyira unták Amerikát és Angliát, hogy Berlinbe költöztek, lehetőleg minél közelebb a keleti feléhez. Ők hozták össze Enót és a Devót, a találkozásból pedig megszületett a Q: Are We Not Men? A: We Are Devo! album.

Ekkor már kész volt minden: ők voltak az elsők, akik nem pusztítani és dugni akartak, mint a Sex Pistols, és nem is az unalomról panaszkodtak, mint a Clash, viszont hétköznapiak sem akartak lenni, mint a Taling Heads. A Devo az akkoriban terjedőben lévő corporate kultúra zenekara volt, feszes ütemekkel, egyszerű, indulószerű dallamokkal és szimpla üzeneteikkel tökéletes céges indulókat írtak, persze kemény iróniával a sorok között. Világukban a boldogság kulcsa csatlakozni a kollektívához, behódolni, idomulni, fogyasztani és várni, hogy az emberiség eljusson a várva várt újabb evolúciós állapotba, ahol nincs boldogtalanság, nincsenek kérdések és gondolatok.

Nyomasztóan hangzik, de a Devo megoldotta úgy, hogy végig vicces, szórakoztató és időnként nagyon mély maradt. Tudták, hogy a zene kevés: üzenet kell, külsőségek kellenek, például videó; legnagyobb slágerük, a Whip it! klipje akkor készült, amikor gyakorlatilag még nem is létezett a műfaj, és máris olyan érzékkel leforgatott és vágott, egyszerre idióta és szürreális világa volt, hogy hatása alól a mai napig nem képesek szabadulni a rendezők. Néha pedig dühösek voltak: a Girl You Want minden, csak nem szerelmes dal, az Uncontrollable Urge pedig élőben olyan punkosan szólalt meg, hogy a sokat látott tarajosok hátán is felállt a szőr.

A nyolcvanas évek közepe számukra is meghozta az unalmat és a sekélyességet, de szerencsére nem tűntek el és nem vesztették el a kapcsolatot a külvilággal: kísérleteztek, multimédiás projektekbe vágtak bele, rajfilmekben cameóztak, és közben maguk is beépültek a céges kultúrába, vállalkozók, tanácsadók, internetguruk lettek. 2005-ben tisztítószerreklámhoz rögzítették újra a Whip itet (megbánták), 2008-ban pedig a McDonalds az ő energiakalapjukkal a fején dobta piacra a Happy Meal menühoz járó New Wave Nigel nevű babát. A Devó perre ment volna, de végül rejtélyes körülmények között megegyeztek – ha valakik, hát ők tudtak tárgyalni multikkal.

A Devo sztorija izgalmas és tanulságos, de ez az egész nem számítana, ha nem hoztak volna ki új lemezt – méghozzá nem is akármilyet. Az együttes tagjai mára tisztességes munkában megőszült nagypapák, akik évek óta újra koncertezgetnek, elég lehangolóan is festenek a színpadon, a nyurga, túlmozgásos testek és az idegbeteg robottánc már nincs sehol, csak a jelmezekkel és a kalapokkal kapaszkodnak a régi dicsőségbe, nem csoda, hogy innen-onnan szkeptikus pusmogás hallatszott velük kapcsolatban. Láttunk már elég erőltetett újraegyesülést, de a két testvérpár, akik a Devo motorját jelentik, úgy tűnik, pontosan emlékeznek, milyen volt a hőskor. Nem ott folytatják, ahol anno látványos vergődés közepette abbahagyták, hanem konkrétan a nyolcvanas évek elején; a Something for Everybody a ’82-es Oh No! It’s Devo testvéralbuma, unalmas pillanat nélkül; egy nagylemeznyi meglepően hangos és dühös, gyomorra ható zúzás kizárólag elektronikán és egy szál gitáron úgy, hogy végig popzene marad. Közben megidézi a fiatal követőket is, mint az LCD Soundsytem vagy a Hot Chip.

Nem tudni, lesz-e még sorlemez, nyilván igen, bár a színpadon egyre jobban kell majd vigyázni a hirtelen mozdulatokkal, és nem árt ügyelni a szívükre sem, de ha itt befejezték, akkor sincs semmi baj, ők lennének a popzene-történelem legelegánsabban búcsúzó együttese.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások