Lélek

Sztárok a dutyiban

6589

Az esetleges rajongóktól máris nagy és sűrű elnézéseket kérek, de az a helyzet, hogy nem hittem volna, hogy Lindsay Lohan valaha is intellektuális kihívást fog okozni számomra. Az utóbbi néhány hétben azonban mégis ez történt: többször azon kaptam magam, hogy a viharos életű színész- és énekesnő viselt dolgain gondolkodom, és ez határozottan rémisztő. Konkrétan a büntetés-végrehajtással kapcsolatos epizódja kavart fel, melyről érzésem szerint csak néhány busman és eszkimó nem értesült az intenzív sajtóvisszhangnak köszönhetően, de erre sem mernék mérget venni. Persze, nem az aggodalom és az együttérzés munkál bennem, sokkal inkább az a riasztó felismerés, hogy a celebek mintha kezdenének rákapni a börtönéletre.

Lindsay-t ugyebár 90 nap elzárásra ítélték amiatt, hogy megszegte a feltételes szabadlábra helyezés szabályait. Három évvel ezelőtt ugyanis elítélték, mert ittasan és drogok hatása alatt vezetett. A 90 napból végül 13 lett, ugyanis állítólagos jó magaviselete miatt hamarabb távozhatott a hűvösről. Hasonló dolog esett meg Paris Hiltonnal is 2007-ben, amikor is 23 napot töltött a rácsok mögött. Jogosítvány nélkül, nem éppen nyugdíjas tanítónőkre jellemző tempóban vezette ugyanis autóját, ráadásul kivilágítatlanul. A kaland pedig azért végződött a dutyiban, mert mindezt pályatársához hasonlóan próbaidő alatt tette. Egyes híradások szerint az elzárást egy speciális műintézményben abszolválta, mely direkt közszereplőknek és celebeknek van fenntartva. Hát, el tudom képzelni, micsoda embertelen börtönviszonyok lehettek ott! A sort hosszan lehetne még folytatni, de azt hiszem, ennyiből is látható az alapprobléma, másrészt pedig nem is kell ilyen messzire mennünk, hiszen van nekünk saját börtönviselt sztárunk is. Zalatnay Saroltára gondolok, akinek nem tudnak elég hálásak lenni a nyelvművelők a böri szó megalkotásáért és össztársadalmi szintű elterjesztéséért. Tagadhatatlanul barátságosabb, mint a fegyház vagy a büntetés-végrehajtási intézet, de ha már becézzük, az jelez valamit.

Ha ugyanis tizenéves lennék, és épp a személyiségem, identitásom és más effélék kialakításával és határaim feszegetésével lennék elfoglalva, jó eséllyel azt a következtetést vonnám le mindebből, hogy inni, drogozni, gyorshajtani és botrányt okozni jó móka. Még annál is jobb, ha összetett élményre törekszünk, és mindezeket tetszőleges arányban kombináljuk, majd a végén bevonulunk a böribe, hogy az ott töltött néhány hét alatt kipihenjük a fáradalmakat. Persze, felnőtt fejjel nem kell különösebben vaskalaposnak lenni ahhoz, hogy belássuk, igencsak téves, sőt torz ez a következtetés, hiszen a fentiek közel sem gyerekcsínyek, hanem bőven kimerítik a bűncselekmény fogalmát, aminek törvényszerű következménye a börtön. A börtön pedig nem afféle alternatív wellness intézmény, ahogy a celebek afférjai alapján gondolni lehet, hanem szabadságvesztés. A bűnöst megfosztják egyik legalapvetőbb emberi igényétől és jogától, a szabadságtól, ráadásul elzárják a társadalom többi tagjától, jelezve ezzel, hogy nem közéjük való. Ez utóbbi szintén egy elemi szükségletében korlátozza az elítéltet, nevezetesen a közösségtől, a számára értékes és értelmes társas kapcsolatoktól szigeteli el. A büntetés további eleme, hogy átveszik a kontrollt élete szinte valamennyi mozzanata felett, így kiszolgáltatottá és talajvesztetté válik. És akkor még nem beszéltünk a fogolyközösség sajátos működéséről és az ott elszenvedett atrocitásokról. A koncepció működőképességét bizonyítja, hogy a tényleges életfogytiglanra ítélt bűnözők többsége a halálbüntetést választaná az elzárás helyett, ha lenne rá lehetősége.

Korábban szó szerint a büntetés állt a börtönlét középpontjában, elég csak a középkori várbörtönökre gondolni, ahol embertelen körülmények közt éltek a rabok, és többségük nem is hagyta el élve a celláját. A világ számos táján még ma is ezt az elvet alkalmazzák, ha nem is olyan drasztikusan, mint néhány századdal ezelőtt. Nem véletlen, hogy a török börtönt a durva büntetés szinonimájaként emlegetjük. Ez a megközelítés azonban túlhaladottá vált, hiszen bebizonyosodott, hogy olyan lélektani hatásai vannak az ilyen intézményben töltött időnek, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy a kiszabaduló rabok visszailleszkedjenek a társadalomba, nagy többségük menthetetlenül visszaeső lesz, sőt egyre súlyosabb bűncselekményeket követ el. Épp ezért inkább a nevelő, reszocializáló funkciókra helyeződött a hangsúly, aminek az a célja, hogy a büntetésüket letöltött fegyencekből törvénytisztelő állampolgárok válhassanak. Valahol persze utópisztikus az elgondolás, hiszen nehéz elképzelni, hogy a sikeres reszocializációnak köszönhetően a darabolós gyilkos szabadlábra helyezése után virágboltot nyit, vasárnaponként pedig misére jár szekérderéknyi gyermeke és szerető felesége társaságában, de tény, hogy az esetek bizonyos százalékában működőképes az eljárás, és jó útra térnek a rosszfiúk. Másrészről pedig ennél jobbat nem tudtak még kitalálni az erre szakosodott nagytudásúak.

A kissé hosszúra nyúlt börtönpszichológiai kitérő célja annak szemléltetése volt, hogy rossz útra tért celebjeink sztorijai egyetlen ilyen súlyosnak mondható elemet sem tartalmaznak, sőt még nevelésről és reszocializációról sem beszélhetünk. Persze, megszeppennek az ítélet kihirdetésekor, majd szabadulásuk után kötelességszerűen elsírják, hogy milyen szörnyű volt, és mennyire megbánták a tettüket, meg hogy rossz példát mutatnak a rajongóknak. Érdemes azonban elgondolkodni ezen önvallomások őszinteségén, és azon is, hogy mindezt mennyiért teszik, és rögtön kiderül, hogy megint hülyének vagyunk nézve. Lindsay Lohan például egymillió dollárért adta el börtönsztoriját, ennyit fizetett neki az amerikai OK magazin a szabadulás utáni első interjúért. Paris Hilton egy tévéshow-ban számolt be élményeiről, és a csatornának igazán nem volt oka keseregni a nézettségi mutatók láttán. Meg kell jegyeznem, hogy legnagyobb sérelmeként azt emelte ki, hogy nem vihette be saját Bibliáját a rácsok mögé. Persze, sietett megnyugtatni a lelki üdvéért aggódókat, hogy ez nem jelentett akadályt a keresztényi élet gyakorlásában, hiszen a börtönben hozzáférhető példányt tanulmányozta nagy buzgalommal. Mondjuk, a One Night in Paris című erotikus műremek neten való megjelenésekor nekem is rögtön a keresztényi jámborság jutott eszembe. És hogy a saját házunk táján is körülnézzünk: Cini néni megható eltávos kisfilmjei azóta is a műfaj klasszikusainak számítanak, bár mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem az ifjúság számára készült bűnmegelőzési dokumentumfilmekről van szó, hanem súlyos magyar forintok ihlették az alkotásokat.

A büntetett előélet tehát igen jól jövedelmező üzletággá fejlődött a celebvilágban. A kérdés már csak az, hogy mi lesz a következő lépés. Mert ha alapvető értékeket vesznek semmibe, és csak a címlapok, a nézettség és a bevételek számítanak, akkor felkészülhetünk börtön realityre ismert arcok közreműködésével, esetleg „véletlenül” jelenlévő tévéstábok előtt elkövetett bűncselekményekre vagy autós üldözésekre. Vagy van is már ilyen?!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások