Lélek

Tabu

6584

Örök dilemma: tabu az ex legjobb haverja vagy sem? Egy újabb kérdés, amire nincs jó válasz, pedig a legtöbbünknek van róla egy elmélete.

Mindig is csodálatra méltó dolognak tartottam, amikor valakinek az volt az egyetlen érve az ex legjobb barátja (vagy akár a baráti körbe tartozó bármelyik haverja) ellen, hogy annyi kihalászásra váró hal lubickol még a tengerben, miért pont az kell, akivel csak a bonyodalom és az összetört szívek maradnak majd mögöttünk? Nos, erre nekem is van egy hasonlóan eredeti válaszom: azért, mert az érzelmeket nem lehet gombnyomásra ki-be kapcsolgatni. Persze, ha szimplán tetszik valaki, és “csak” az ágyamba kívánom, az életembe nem, akkor jogos. De ha az ex barátja miatt látok rózsaszínben, akkor sajnos nincs mit tenni. Mert a szerelem nem válogat. Megtehetem ugyan, hogy nem veszek minderről tudomást, elhessegetem a gondolatot magamtól, a kedves delikvenst pedig a konfrontáció elkerülése érdekében végleg kizárom az életemből, de ebben az esetben újabb kérdés merül fel: megéri-e az áldozat? Lemondjak-e a remélt boldogságról valaki más kedvéért? Nem utolsósorban: megérdemli-e a múltam egy szereplője (még ha oly fontos is volt), hogy az ő lelki nyugalmát szem előtt tartva döntsek a saját életemről, érzéseimről?

Őszintén szólva nem vagyok feltétlenül kompetens a témában, mivel velem még soha nem történt ilyen. Nem azért, mintha ennyire önzetlen lennék, inkább mert eddigi életem során a szakításaim után mindig egy óriási romhalmaz, egy lebombázott harctér maradt csak utánunk, ahova nem volt értelme visszatérni. Hogy ez miért van, az egy másik cikk témája lehetne, de egy biztos: nem vagyok az a sebeket újra  és újra felszakító típus. Nem szeretek emlékekben tobzódni, nem szeretek életem régi helyszíneire pusztán kedvtelésből visszatérni, így eddig még nem volt rá sok alkalmam, hogy az exek barátai közül bárkibe is belehabarodjak. Ami miatt mégis írok erről, az az, hogy foglalkoztat a téma. Érdekel a kérdés, illetve hogy mi lehet a helyes válasz, mert számtalanszor tapasztaltam, hogy a környezetemben élők hasonló szituációba kerülvén egyszerűen képtelenek felnőtt módjára viselkedni és gondolkodni. Leosztják egymás között a tipikus szerepeket, melyeket ki tudja, ki talált ki annak idején. Talán egy összetört szívű ex, de az is lehet, hogy csak egy szappanopera unatkozó forgatókönyvírója volt  a tettes, mi pedig hittünk neki. Miért is ne tettük volna? Hiszen mikor már belefáradtunk az egészbe, elegünk van, hogy úgy érezzük, mindig minden helyzetben nekünk kell a bölcs szerepét magunkra vállalni, akkor jól jön végre egy sztereotípia, egy kész megoldás, mely épp beleillik történetünkbe.

A szerepek

Ott van mindjárt maga az ex. Az édes hármasból több szempontból is övé a nyerő pozíció az általánosan érvényben lévő leosztás szerint, mivel a két másik résztvevő, a közösség hangjától való félelmükben a kezébe adják a sorsuk feletti döntést.  Ő ennek megfelelően eljátszhatja a mártírt vagy az istent, ki-ki a maga vérmérséklete és belátása szerint. Megkegyelmezhet áldását adva a románcra, ha úgy tartja úri kedve. Vagy ráruházott hatalmánál fogva szét is választhatja a turbékolókat, ha az egyébként már irreleváns érzései, sértettsége bosszút szülnek gyarló emberi szívében.

Aztán ott a legjobb barát, ugye. Az ő helyzete már jóval bonyolultabb, tőle ugyanis alapvetően elvárható lenne, hogy ne mozduljon rá a másik levetett zoknijára. Íratlan szabály ez, aminek azonban a már említett okokból, vagyis hogy az érzelmeknek nehéz parancsolni, nem mindig van létjogosultsága.

És végül ott vagy te magad, aki egyszerre vagy kívül és belül a körön. A két barát ügyéhez semmi közöd, ezt maguknak kell egymás közt elintézni, mégsem tudod teljesen ledobni magadról a felelősséget, mert rendszerint - szintén a közösség hangjának, illetve a jól betanult társadalmi normáknak köszönhetően - mardos a lelkiismereted. Ilyenkor egyetlen dolog van, amit tehetsz: eldöntheted, hogy megéri-e a botrány, mely törvényszerűen be fog következni, mivel a két barát akaratlan egymásnak ugrasztásával belerondítottál a világ rendjébe.

Ebből tehát jól látható, a legritkább esetben adatik csak meg, hogy bárki is jól jöjjön ki a szituból. Ezek szerint a kellemetlenséget megúszni nem lehet. Vagy mégis?

Megoldás?

Akad, de csak akkor, ha képesek vagyunk mind a hárman először is saját magunkban, majd együtt is, felnőtt módjára tisztázni a történteket. Ez pedig, mint tudjuk, nehéz, ha nem a legnehezebb. Az előre legyártott klisékkel, tipikus szerepekkel mindig az a legnagyobb baj, hogy mereven gömbölyűek, és nem veszik figyelembe, hogy mi nem feltétlenül vagyunk azok. Nem idomulnak a mi háromszögünkhöz vagy deltoidunkhoz, mi mégis megpróbáljuk magunkat belepasszírozni abba a gömbbe, ennek pedig általában sokkal több ripityára tört, erőszakkal lecsiszolt darab a végeredménye, mint ami adott esetben indokolt lenne.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások