Lélek

Gyereken innen és túl

6566

Öten vagyunk testvérek, köztük én a legidősebb, így már kisebb koromban is elég sok feladat hárult rám a többiek körül. Be kell valljam, cseppet sem szerettem pelenkázni, mindenféle fura színű pépeket erőltetni a kicsikbe, vagy éppen babakocsit tologatni, mikor a többiek a téren bringáztak. A helyzet csak akkor változott kicsit, mikor a sorban a második testvér abba az életkorba ért, hogy már átvehette tőlem a feladataim egy részét. Mondhatom, nagy volt az öröme...

Ezek után persze, akik ismertek, sokszor mondogatták, én már biztosan nem is akarok gyereket, hiszen eleget babáztam tizenévesként. Ezeken a kijelentéseken – mert soha nem kérdezték, inkább tényként állapították meg – mindig elmosolyodtam. Hogy is gondolhatják, hogy egy olyan lány, aki ekkora családban nőtt fel, nem akar sok-sok gyereket, akik állandó zsizsegésükkel megédesítik majd a mindennapjait. Természetesen akarok gyerekeket, és látva, hogy végeredményben mi is milyen jól boldogultunk, azt sem bánom, ha csőstül jönnek majd.

Persze a mai világban nem könnyű, ahogy mondani szokták, de én nem feltétlenül hiszek benne, hogy a gyerek pénz kérdése lenne. Húszas éveim közepe táján egyre többször merül fel bennem a kérdés: mikor jön el a megfelelő pillanat? Meddig várjak? Vajon nem csúszok ki az időből, ha sokáig vacillálok? Mi kell ahhoz, hogy az ember úgy döntsön, jöhet a gyerek? Mert tegyük fel, hogy úgy érzed, megtaláltad a megfelelő személyt, akivel szívesen összeraknád, amid van, hogy a kettőtök díjnyertes génjeiből megszülessen a világ legzabálnivalóbb teremtménye. De elég ez?

Egyszerre álmélkodom és irigykedem, mikor a közösségi oldalak „áldásos” melléktermékeként régi osztálytársak babás fotóira bukkanok, közben pedig millió kérdés merül fel bennem. Nem tudom, más érez-e ilyesmit, de gyakran előfordul velem, hogy ilyenkor szinte tapinthatóan érzem annak a bizonyos biológiai órának a jelenlétét. Elég néhány apró kis kacsó vagy egy mosolyra húzódó szájacska látványa, és már érzem is a borzasztó nagy akarást, vágyakozást, melyet a testem szinte öntudatlanul produkál, neki is kell egy ilyen. Közben az agyam sokkal óvatosabb, millió kérdéssel felel a jelekre, amiknek mindig egy a lényege: tényleg kész vagy rá?

Egyesek szerint tervezni kell, felkészülni, kézben tartani és irányítani az eseményeket. Pontosan tudni, mit akarunk, hogyan és mikor. Mások csak úgy durrbele csinálják, majd lesz valami. Megint másoknak pedig becsúszik. Van ilyen, én is csak becsúsztam, és nem hiszem, hogy a szüleim bánták volna. Van, aki úgy véli, kár arra várni, hogy felnőjön az ember, hiszen mi lehetne jobb indok és motiváció erre, mint a baba, akit születése után azonnal a kezünkbe adnak. Innentől már kénytelen az ember legalább minimális módon felnőttként viselkedni, hiszen már nincs egyedül, egy apró életről kell gondoskodni. Mások meg csak várnak és várnak, mert úgy érzik, még nem elég érettek, hogy lemondjanak a független életükről.

Ismerek olyat, aki azért vállalta az anyaságot, mert meg volt róla győződve, csakis így léphet ki az ördögi körből, melyet a bulizás, tivornyázás, a féktelen életmód jelentett. Akartak a párjával egy gyereket, akit szerethetnek, aki miatt érdemes mindezt abbahagyni, mert úgy érezték, enélkül nem fog menni. Bár annak idején furcsán néztem rá, mikor elméletét felvázolta, most mégis büszkeség tölt el, ha találkozom velük. A terv bevált. A lány anya lett, a szó nagybetűs értelmében. Nem volt semmijük, amire a jövőjüket felépíthették volna, mégis belevágtak. Most mindkettőjüknek munkája van, ahol megbecsülik őket, ők pedig megtanulták, minek mi az értéke, kinek mi a feladata az életben. Rizikós vállalkozás volt, de mindent megtettek, hogy sikerüljön, és úgy is lett.

És ismerek olyan párt is, akik félnek így belevágni. Divatos szóval élve egzisztenciát akarnak, biztos hátteret. Dolgoznak éjt nappallá téve, hogy legyen kocsi, hogy ki legyen fizetve a lakás, hogy ha majd jön, akkor egy kész, biztonságos világba csöppenjen a baba. De nem csak az anyagiak fontosak, van, amikor egészen más dönt. A lánynak is, a fiúnak is jó munkahelye van biztos háttérrel, de a lány retteg, mert a fiú nem érzi magát késznek. Sőt, azt mondja, talán soha nem is fogja. Mert ő nem az az ember, aki esténként gyereket fürdet és lefekvéskor mesét olvas majd. Érdemes így várni? Ezek szerint hiába szeretik egymást, a közös útnak rövidesen kétfelé kell válni? Sajnálom a lányt, és fogalmam sincs, mit tennék a helyében.

Nekem, aki ennyi gyerek között nőtt fel, sokszor úgy tűnik, csak felfújják ezt az egészet. Rémisztgetnek, hogy az mennyi lemondással jár, felelősséggel, ésszerű döntéssel, ami igaz is, de mégis! Szerintem gyereket nevelni a világ egyik legegyszerűbb dolga: csak hallgatni kell az ösztöneinkre, hiszen így születtünk, belénk van kódolva a tehetség, mellyel egy másik, tőlünk származó életet terelgetni tudunk. A kérdés csak az: mikor jön el az ideje?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások