Étel+Ital

Éljen a szemétkaja!

6570

Nagy baj van. Nem tudok főzni. Hogy miért nem sikerült megtanulni, azt most hagyjuk, nem tehetek róla, na jó, csak félig tehetek róla, a körülmények, meg minden. Mindazonáltal azt gondolom, hogy ez cikibb, mint hogy az embernek nincs mondjuk jogsija, főleg akkor, ha úgy szereti a hasát, mint én. A főző férfi menő, sármos és magabiztos, ha jól csinálja, nem számít, hogy egyébként sörhasa van, és olyan arca, mint egy pedofil rozmárnak – ez utóbbi kettőt a tévében mutogatott francia séfek nagy része magabiztosan hozza, mégis ők a világ urai, amint az egyik kezükkel fűszereket mutogatnak a kamerába foghegyről magyarázva mellé valamit, a másikkal pedig oda sem nézve tojást törnek valami rotyogó üstbe.

Szóval meg kell tanulni főzni, nincs mese, a fentiek miatt, és azért, mert tudom, hogy abból a szerény repertoárból, amit csak-csak magamra szedtem ennyi év alatt, mindig megpróbáltam kihozni a legtöbbet. Lehet tehát, hogy menne is. Most viszont, hogy hivatalosan is véget szeretnék vetni a kreatív gasztronómia nélküli életnek, végigtekintek az összes kaján, ami így vagy úgy, de fontos volt az életemben. Ne számítsatok négy összetevőnél bonyolultabb dolgokra, és arra sem, hogy az őrölt paprikánál egzotikusabb fűszerekkel jövök majd; ez bizony a külvárosi, junkfood-függő munkásgyerek balladája lesz saját gyomrához.

Piskóta csokiöntettel

Az óvodai és általános iskolai alternatív valuta, minden igazi üzlet alapja, a menzának hála, kéthetente legalább egyszer. A közepesen puha, épp hogy nem szétesős, de még omlós piskóta és a porból összehabart, itt-ott csomós öntet tökéletes kompozíciót alkotott ízre és látványra is. Külön szertartás volt a batár piskótakockákat kettőbe vágni, egymásra döntve elfektetni őket, hogy minél nagyobb felületet érjen a csoki (ha már mártogatni kell, rég rossz), amelynek egyenletes eloszlatása megint művészet volt. Volt egy-két lúzer, aki hajlandó volt odaadni a felét (Zoli akár az egészet is) bizonyos ellenszolgáltatásokért: matekházi, a legközelebbi grízgaluska-adag fele, vagy ilyesmi, akik már felnőtt módjára tudtak írni, azok tesifelmentést is ajánlottak, sajnos nekem ez azóta sem megy. Ha plusz adagot szereztem, azt gyorsan le kellett tolni, ki tudja, mi jöhet közbe, tűzriadó, világvége, vagy a legrosszabb: a Pánczél Gyuri, emlékszem, csuklottam a piskótától utána egy óráig, de megérte.

Téli fagyi

Aki már kisgyerekként is ezzel villogott, az nálam biztos jóval fiatalabb, nekem kiskamasz koromig várnom kellett, hogy a környék első ABC-je felvegye az egyébként meggyőző választékába. A téli fagyi elképzelhetetlen csoda volt. Eleve, hogy be volt csomagolva, és nem kellett hűteni, cserébe viszont olyan élmény volt enni, mint a homokkal összekevert, enyhén megolvasztott, klasszikus Sport szeletet. Ez persze nem érdekelt, plusz túl ritkán jutottam hozzá ahhoz, hogy az ízén és az állagán fennakadjak, meg kellett enni, mert olyan érzés volt, mintha összeborzoltam volna a tér-idő kontinuumot: tél van, és én fagyizom.

Cigirágó

Nem klasszikus értelemben vett étel, mégsem hagyhatom ki. Nem azért érzem az izét a mai napig a számban, mert annyira emlékezetes volt, hanem mert akkora dicsőség volt hozzájutni. Még pár évvel a rendszerváltás után is az évfolyam királya volt, aki egy ilyennel sétált be. Egyrészt sokkolóan hatott a tapasztalatlan tanárokra (megmagyarázni a helyzetet hihetetlen felnőtt pillanat volt mindig – mi tudtunk valamit, amit ők még nem), másrészt sokkal kreatívabban volt fogyasztható, mint bármelyik másik rágó, beleértve az egyébként sokkal finomabb és műtetkóval egybecsomagolt donaldkacsást is. Az egyik iskola hívei cigizést imitáltak, a mohóbbak betolták az egészet, és oda volt a lényeg; én próbáltam tartani magam az előbbi megoldáshoz, de sosem bírtam magammal sokáig.

Smack

Ó, azok az E-értékek, a csirkére emlékeztető instant por és a gyanúsan gyorsan megpuhuló tészta… nem egy hajnalomat mentette már meg a levespiac legnagyobb átverése, amelyben lehet, hogy egy gramm természetes összetevő nincs (minden természetes, legfeljebb átment pár gyártósoron – nyugtatom magam ilyenkor), de ez adott pillanatban nem tudott meggyőzni a „rendes” leves elkészítéséről, meg arról, hogy vállaljam az ezzel járó macerát. A Smacknek egyébként külön filozófiája van: felnőtt ember vagy, és képes vagy összehozni egy komplett első fogást 4 perc alatt – üzeni a kis kemény tégla és a hozzá csomagolt por. Egy idő után azonban engem is elfogott a lelkifurdalás, amiért ennyire szervilis módon követem a gyártó instrukcióit, azóta muszáj feldobni valamivel: tojás, sajt, vagy ami van, a lényeg, hogy erősítsük az illúziót egy saját ötlettel.

Gyros


Ez a legfantasztikusabb dolog, amit a görögöktől a rendszerváltás óta kaptunk, még akkor is, ha valójában az osztrákoktól kaptuk. Természetesen én is a vastagbucis, csalamádés, erős pistás verzióval kezdtem, a gyros pedig azóta is meghatározó szerepet játszik az életemben, nem csak gasztronómiai szinten. Tény, hogy nehéz jó, de legalábbis a gyerekkorra emlékeztető gyrost találni manapság Budapesten (ha valakinek van tippje, szóljon), azonban még így is társadalmi integrációs, sőt magánéleti szerepe van. Minden kezdődő párkapcsolatban eljön ugyanis az a randi, amit nem lehet megúszni a nagy felvetés nélkül: együnk valamit. Én a sokkterápia híve vagyok, minek is húzni az időt, előbb-utóbb úgyis borul a bili, irány az első útba eső (lehetőleg kipróbált) gyrosos, „kicsit csíp, hagymát nem”, mondom ilyenkor rutinosan. Ha pedig látjuk egymást a szánkból kilógó lilakáposztával, a csípőstől vörös fejjel úgy, hogy a sztaniol résein át a csuklónktól a szőrök közt a könyékig szlalomozik a lilás-szürkés lé, és még mindig kívánjuk egymást, akkor nagy baj nem lehet.

Holnap veszek egy szakácskönyvet.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások