A gyűlöletről

Jó, majdnem. Kiszámíthatatlan, mikor futsz bele, csak azért. De nem azért, mert nem számítasz rá, hanem azért, mert az lep meg, ahol találod. Felkelsz reggel. Kávézgatsz az ablakban békésen. Átgondolod a terveidet mára, kikkel fogsz találkozni, mit szeretnél majd csinálni, amikor elszabadulsz a munka kötelékeiből. Valaki lenn ráfekszik a dudára, majd üvöltözik is, nagyon siet. Neked is kell, zuhany, öltözés, pakolsz, rohansz lefelé a lépcsőn, ki az utcára. Felfedezel néhány friss graffitit a falakon. Van, akit név szerint átkoznak, van, akit egy kalap alá húznak a származása miatt. Odaérsz a buszhoz, épp előtted csukódik be az ajtó. Nem vagy egyedül, ezt abból veszed észre, hogy melletted valaki még a sofőr anyjának az anyját is dicsérgeti.

Beérsz. A szokásos arcok, a szokásos reggeli poénok. Bekapcsolod a géped. Munkához látsz. Aztán eljön az a pillanat, amikor a halaszthatatlan teendők elvégzése után végre szemezgethetsz egy picit a világ híreiből. És jön ez: Izraeli katonanő mosolyog palesztin foglyok mellett. Megkeresed az eredeti cikket: Anger over Israel soldier's prisoner Facebook images, rákeresel Facebook-on, a lány profilja mellett találsz egy csoportot: We Hate Eden Aberjil, már vagy ezer taggal. Képek hasonló esetekről, kommentelve. Sokk sokk után. És csak gyűlnek a tagok.

Nem vagyok izraeli és nem vagyok palesztin sem. Szerencsére „sikerült” akkor és egy olyan országba születnem, ahol, ha volt is megszállás, nem ennyire „vészes”. Nem tudhatom, milyen érzés lehet olyan légkörben élni, ahol így tombolnak az indulatok. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor nincsenek határok, amiket átlépve el lehetne menekülni valami elől. Helyzet: gyűlölet, határtalanság: internet. Mindegy a nemzeti, vallási, nemi, bármilyen hovatartozás. És úgy tűnik, minden más mindegy. Legyen az egy cipőreklám, programajánló, könyvismertető, interjú, sőt, már azon sem lepődnék meg, ha az időjárás-jelentés is melegágya lehetne olyan fórumoknak, ahol gátlástalanul szabadjára lehet engedni mindent, amire az illető asszociál. Persze, ha adott a lehetőség, miért ne. Nem is az a sokkoló sosem, hogy valakinek van véleménye valamiről. Sőt. A fenti példával sem az a baj, hogy bárki is kiakadt azon, hogy a szóban forgó lány milyen körülmények között született képeket tett fel magáról, és milyen érzelmek ültek ki az arcára, amikor azok készültek. (Természetesen már magyarázkodik, hogy egyáltalán nem akart ő ezzel semmi rosszat, hát az a mosoly azért eléggé sokatmondó…)

Háborodjunk fel rajta. Sőt nyissunk blogot, groupot a Facebookon, tudja meg mindenki, hogy ez elítélendő. De elég pár óra, és a visszájára fordul minden. A tagok többsége nyilván palesztin, így nyilván elfogultan és megindultan reagálnak. Csak nem veszik észre, hogy ugyanúgy. Semmi különbség nincs a gyűlölködő, átkozódó kommentjeikben, és nyilván azzal sincsenek tisztában, hogy pontosan ezért nem is lesz béke sosem. Így nem lehet békét kötni. Mondjuk álszent is lenne.

De nem kell ennyire messzire menni. Szemezgethettek itt is olyan hozzászólásokból, amik első olvasatra a jobb érzésűeket inkább azért lepik meg, mert nem világos az eredetük. Nem világos, honnan jön az a rosszindulat, ami annyira átszövi egyesek kommentjeit, bármi is legyen a téma, de semmiképpen sem olyan, vagy annyira személyes, mintha mondjuk az anyukájukat illetné bárki is cifrábbnál cifrább jelzőkkel. Tökmindegy, hogy éppen egy másik olvasót kezd ki vagy a szerzőt. Amikor meg kommentelő ront kommentelőnek, sokszor már nem is magáról a cikkről és az arról alkotott véleményük különbözőségéről van szó, hanem egymás pocskondiázásáról, nyilvános megsértéséről, természetesen hihetetlenül bátran, névtelenül.

Akik feltalálták az internetet, hatalmas lehetőséget adtak több milliárd ember kezébe: információk pillanatok alatt bármiről. És tarthatjuk a kapcsolatot a világ bármelyik pontjáról bárkivel, nem kell gigantikus telefonszámlát fizetni, sőt, repülőjegyet sem venni, ha nincs miből, és mégis látni szeretnénk a másikat; webkamcsi, mikrofon, ennyi, nincsenek áthidalhatatlan távolságok, tényleg. Egy ilyen élmény után pedig folytatódhat úgy a napod, hogy visszamenőleg hetekre is elfelejtheted azt a töméntelen mennyiségű rosszindulatot, ami már az ébredéstől végigkíséri mindennapjainkat. De amikor a gyűlöletkeltés uszítás vagy bármilyen visszaélés eszközeként használatos, valószínűleg van pár olyan álmatlan éjszakája az értelmi szerzőnek, mint amilyenek Széchenyinek lehettek, mielőtt öngyilkos lett; látva, hogy a jó szándék a poklok poklát is elszabadíthatja, őrületes sebességgel, szélessávon, korlátlanul…