Közösség

Teszteld az előítéletességed!

6565

Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben divat lett előítéletesnek lenni. Míg korábban mindenki kínosan ügyelt arra, hogy toleránsnak mutassa magát, mostanában magán- és közéleti fronton is azt tapasztalom, hogy az emberek előszeretettel fejtik ki, hogy mely társadalmi csoportokkal szemben vannak fenntartásaik. Egyesek szerint menthetetlenül elindultunk az elfajzás és a gyűlölködés útján, mások alig nagykorú demokráciánk szükségszerű velejárójának tekintik a jelenséget, és úgy vélik, idővel kinőjük. És vannak persze olyanok is, akik összeesküvést, mesterségesen gerjesztett konfliktusokat sejtenek az események mögött – hogy csak néhány markáns álláspontot emeljek ki.

A szociálpszichológusokat egyáltalán nem meglepő módon a II. világháború után kezdte intenzívebben érdekelni az előítélet problémája. Számos elmélet megalkotása után napjainkra arra a megállapításra jutottak, hogy gondolkodásunk természetes és adaptív velejárójáról van szó, mely negatív irányban sztereotipizálásban, előítéletben és diszkriminációban csúcsosodik ki. Az úgynevezett társadalmi kategorizáció ugyanis rendkívül hasznos és igencsak megkönnyíti a dolgunkat. Azzal ugyanis, hogy az embereket mindennapi szociális interakcióink során nem egyénekként, hanem különböző társadalmi csoportok tagjaiként észleljük, egy csomó energiát spórolunk meg. Ha egy áruházban őgyelegve megpillantunk egy fehér köpenyben vagy esetleg egyenruhában ügyködő alakot, jó eséllyel számíthatunk arra, hogy hasznos információval szolgál a hentesáruk, zöldségek vagy épp piperecikkek lelőhelyét illetően, vagy a műszaki cikkek használatára vonatkozóan, esetleg megnézi a raktárban, hogy van-e nagyobb méret a kinézett cipőből. Nem vagyunk kíváncsiak a személyiségjegyeire, a családi állapotára és a kedvenc filmjére sem, mint ahogy őt sem érdeklik a mi hasonló paramétereink, ugyanis mindezek nem lényegesek az interakciónk sikere szempontjából. A kategorizáció tehát arról szól, hogy nemük, korcsoportjuk, etnikumuk, vallásuk, foglalkozásuk és egyéb jellemzőik alapján csoportokba soroljuk az embereket, és ezekhez a csoportokhoz különböző tulajdonságokat rendelünk.


Nincs is ezzel baj addig, amíg a folyamat kimerül abban, hogy felismerjük és elismerjük a másik csoport másságát és ehhez igazítjuk viselkedésünket. A probléma ott kezdődik, amikor elkezdünk kételkedni a rendőrök intellektuális képességeiben, a bölcsészekről nem hisszük el, hogy képesek kicserélni egy izzót, a skótokat reménytelenül sóhernek gondoljuk, kizárt dolognak tartjuk, hogy egy nő jó vezető legyen, más vallás képviselőit eltévelyedett pogányoknak nézzük, és még a végtelenségig sorolhatnám a hasonló vélekedéseket. Ezen a ponton ugyanis megjelenik az értékítélet, és az egyébként hasznos mechanizmus vallásháborúvá, rasszizmussá, de legalábbis diszkriminációvá fajul.

Persze, az sem lényegtelen kérdés, hogy miért nem maradunk meg a hasznos és adaptív szinten, és élünk szépen békében a rendőrökkel, skótokkal, bölcsészekkel, vezető nőkkel, más vallásúakkal és minden egyéb szerzettel. Erre – mint oly sok másra – az evolúció kínál tetszetős magyarázatot. A tapasztalat ugyanis azt kódolta belénk, hogy nem feltétlenül jó ötlet rögtön haverkodni az idegen csoporttal. Sokkal hasznosabb, ha első körben tisztes távolból felmérjük az erőviszonyokat és felkészülünk az esetleges támadásra, sőt lehetőleg még második körben is ezt tesszük, de az sem teljesen elvetemült lépés, ha rögtön mi támadunk. Ez minden bizonnyal életmentőnek bizonyult más hordákkal és idegen törzsekkel szemben, de napjaink multikulturális világában legalábbis elgondolkodtató adaptív volta.

Jelzi ezt az is, hogy az előítéletek tanulmányozása afféle sláger ágazatnak számít, megszámlálhatatlan mennyiségű kutatás irányul erre a területre. Persze, aki ilyesmire adja a fejét, igencsak ingoványos talajra téved, hiszen az előítéletek vizsgálata korántsem sétagalopp. Ott kezdődik a probléma, hogy az emberek nem feltétlenül adnak számot a különböző társadalmi csoportokkal kapcsolatos attitűdjeikről. Egyrészt azért, mert nincsenek tudatában, hogy van nekik olyan, másrészt pedig ha tudatában vannak, igyekeznek toleránsabbnak mutatkozni, mint amilyenek valójában. Persze, magára valamit is adó pszichológus nem retten vissza efféle problémák láttán, hanem szélsebesen elkezd dolgozni a megfelelő mérőeszközön.

Így tettek azok az amerikai tudósok is, nevezetesen Greenwald, McGhee és Schwartz, akik kidolgozták az Implicit Asszociációs Tesztet (IAT) nagyjából húsz évvel ezelőtt.  Az időközben 22 nyelvre – köztük magyarra is - lefordított számítógépes teszt pofonegyszerű elven működik, és mint ilyen nagyszerű is. Abból indul ugyanis ki, hogy minél erősebben kapcsolódik két fogalom a fejünkben, annál gyorsabban asszociálunk egyikről a másikra. Az IAT használata során olyan fogalmakat kell összekapcsolni, mint fekete és jó, illetve fehér és jó, vagy kövér és jó, illetve sovány és jó, miközben a program méri a reakcióidőt. Minél szorosabban kapcsolódik két fogalom, annál rövidebb a reakcióidő. Ezáltal pedig mérhetővé válnak az úgynevezett implicit attitűdök, vagyis azok a vélekedések, hiedelmek és preferenciák, amiket nem tudunk vagy nem akarunk feltárni. A Harvard oldalán bárki számára hozzáférhető teszt segítségével többféle területen feltárhatjuk esetleges előítéleteinket.

Megtudhatjuk például, hogy miként vélekedünk valójában a különböző rasszokhoz tartozó emberekről, a különböző szexuális irányultságú egyedekről, a nemekről, országokról és bőrszínekről, valamint hogy táplálunk-e előítéleteket a túlsúlyos személyekkel kapcsolatban, esetleg a fiatalokat preferáljuk-e az idősekkel szemben. Saját és ismerőseim tapasztalatai alapján azt mondhatom, hogy sokszor okoz meglepetést az eredmény, úgyhogy a teszt kipróbálása önismereti szempontból sem elhanyagolható kaland.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások