Közösség

Zsenik a Szigeten

6558

Az Iron Maiden a magyar rockkoncert-történelem egyik legerősebb előadása lett volna, ha nem rontják el a keverőpultnál, a Muse teljes beleéléssel zúzott és a Faithless is hozta a formáját, ahogy szinte minden évben – talán már ők is unták saját magukat. A Gwar viszont tényleg megölte Hitlert és a pápát is. A szimatom azonban minden este az A38/Wan2 sátorba vitt, ami nem csak a legjobban felépített és megszervezett bulihelyszín volt (tágas, felhasználóbarát pultokkal, szájról olvasni képes csaposokkal, tökéletes hangosítással és persze hatalmas térrel), hanem helyén volt az úgynevezett progresszív felhozatal is, amit a zenesznobok minden évben számon kérnek a szervezőkön. Hektikus élménybeszámoló helyett kiválasztottam tehát az idei Sziget három legjobb koncertjét.

A Peachesről már írtam, ott mindent elmondtam, amit tudtam, fellépett viszont a hozzá sok ponton kapcsolódó, belga Vive la Féte is, akik már voltak Magyarországon, éppen az A38-on, félház előtt, ahol hozták a kötelező színvonalat, szórakoztatóak voltak, és tulajdonképpen nem is tettek mást most sem, és mégis… Nehéz megmondani, mi választja el a jó koncertet a zseniálistól. A zene, a zenészek, a számok, sőt még azok sorrendje is nagyjából ugyanaz, a Szigeten viszont hozzátettek annyi energiát, hogy a jóval nagyobb teret is sokkal töményebben betöltötte. Lehet, hogy mégis el kellene kezdenem hinni az aurában, a feng shuiban, meg az ilyen ezoterikus izékben, amelyekre eddig csak legyintettem, más magyarázat ugyanis nincsen.

Els Pynoo exmodell (mellesleg a rajta kívüli egyetlen állandó tag Danny Mommens volt szeretője) ugyanolyan kihívóan ugrált, ha lehet, még többet megmutató ruhában, ami persze nagy merészség: egyrészt öregszik, másrészt úgy néz ki, mint Péterfy Bori rossz útra tévedt ikertestvére. Ez persze senkit sem érdekelt a közönségben, nem mintha lett volna legalább egy szusszanásnyi időnk öltözködési stílusát elemezni, hiszen szünet, sallangok, átvezető szövegek nélkül döngöltek a földbe a négynegyedek; aki szerint a primitív zene rossz zene, az nem érti a lényeget. A popzene egyébként is ilyen: az egyik szám basszusmenete a közönség egyik elszánt tagját a White Stripes szintén végtelenül egyszerű Seven Nation Armyjára emlékeztette, elkezdte hát ordítani annak dallamát, ami egy pillanat alatt átterjedt a teljes közönségre – a Vive la Féte kénytelen volt kitartani a bridge-et pár percig, nehogy valaki ne tudja kiélni magát. A két belga és turnézenekara a sokadik lemezükön is ugyanazt csinálja, és remélem, nem akarnak soha a tuc-tucnál bonyolultabb szerkezeteket felépíteni.

Az elején kicsit igazságtalan voltam a Nagyszínpaddal, ska-vonalon ugyanis nagyon jó érzéssel visszanyúltak a gyökerekig a Madness-szel és a The Specialsszel. Engem ez utóbbi ragadott magával igazán. Nyersek voltak, a műfajhoz méltatlanul koreografálatlanok (a hozzájuk képest harmadvonalbeli másolatnak éppen beillő Ska-P performanszai és a Madness egyenruhája megvan mindenkinek?), bulizni jöttek és kész, a sorok között mégis ott bujkált valami szomorúság, ami nem idegen számukra. A Ghost Townt például biztosan hallotta mindenki, még az is, aki nem tud róla, hát erről beszélek – pedig eme legnagyobb slágerüket el sem játszották. Volt viszont Concrete Jungle és A Message To You, Rudy, meg persze folyamatos „Ruuuuudebooooy!”-ozás. Még egy ilyen nyolcvanas években született hülyegyerekkel is, mint én, tökéletesen meg tudták értetni, milyen volt az, amikor a skinheadek még csak kopasz punkok voltak, nem akartak semmi rosszat, viszont baromi jó zenét csináltak.

Végül vissza az A38-hoz, és az utolsó naphoz, amikor is megkockáztattam, hogy a Sziget történetének leglátványosabb és legemelkedettebb show-járól (Muse) maradok le, és helyettük inkább a Yeasayer nevű, kevéssé ismert, de a szívemnek sokkal kedvesebb együttest választottam, akik állítólag kísérleti rockot játszanak. Ezt sosem értettem: szerintem ez is egyszerű popzene, legfeljebb furcsán megcsavarják egy rakás pszichedelikus effekttel, de például közel sem olyan elszállt az egész, mint közvetlen kollégáik az Animal Collective-ben. A vállamon ülő populáriszene-párti kisangyal és a sznob kisördög közül tehát az utóbbi győzött, és én örökre hálás leszek neki.

A Yeasayer egyébként brooklyni, de jöhettek volna akárhonnan, például Kanadából, arrafelé találnak most ki hasonló dolgokat (erre utal a kiadójuk neve is: Secretly Canadian). Műfajokon és jelzőkön rágódni kár, maradjuk saját meghatározásuknál (Middle Eastern-psych-snap-gospel), ha valaki szeretné értelmezni, annak sok szerencsét. Két lemez, közös turné Beckkel, a capella a párizsi metrón, világsiker, amiből természetesen egy fuvallatnyi sem jutott el Magyarországig, de a Sziget külföldi közönsége sincs igazán felkészülve rájuk: laza félház, benne van a levegőben, hogy épp most megy a Muse, bár akik itt vannak, annál nagyobb elánnal adják át magukat az orgazmusközeli állapotnak. Lendületes, a kellő pontokon meglepő, vagy éppen megnyugtató hangterápia, erre mondják a zenebloggerek, hogy „hibátlan az egész”. Az ő helyük nem a Szigeten van, hanem a sokkal menőbb fesztiválokon (Pitchfork, Austin, Coachella, Pinkpop), de amíg a szervezők között ülő pár szent őrült meghív ilyen bandákat, addig megéri kijárni Óbudára is.

Képek: Neményi Márton

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások