Lélek

Érd utol magad!

6555

Hogy kezded a munkanapod? Leülsz, végiggondolod a hosszú és rövidtávú teendőidet, beosztod az idődet és a kreatív energiáid, hogy a nap végén úgy állj fel, hogy tiszta vagy, megtettél mindent, és minden helyzetből kihoztad a maximumot? Vagy mint a legtöbbünk: próbálod utolérni magad, mielőtt egyáltalán elgondolkodhatnál rajta, hogyan tovább? Egyáltalán utol tudod érni magad valaha is?

Nem csak arról van szó, hogy tizenöt éve szépen beszivárogtak az életünkbe azok a kommunikációs csatornák, amelyek segítségével sokkal gyorsabban, könnyebben elérhetők – rosszabb esetben: számonkérhetők – vagyunk. Inkább arról, hogy ezek a csatornák úgy veszik át a hatalmat az életünk felett, hogy szinte észre sem vesszük. A telefon a zsebünkben, az e-mail kliens állandóan nyitva, a legtöbben pedig „öt perc szünet” címen facebookoznak egy kicsit. Persze rövid úton ki lehet kapcsolni mindent, a lelkiismeretes munkásnál azonban ilyenkor rögtön kopogtat a lelkifurdalás: „lemaradsz valamiről, számíts a legrosszabbra”. A kütyüpiac ráadásul egy irányba halad: arra megy ki a játék, hogy egy eszköz legyen a zsebünkben, esetleg a táskánkban, amely a fenti csatornákat összefogja, újakat ad hozzá, és úgy általában: a fél életünk rajta múlik.

Okostelefonok e-mail, Facebook, Twitter-klienssel, a Google-lal és az összes létező közösségi oldalról adatokat szinkronizáló telefonkönyvvel, médialejátszóval, könyvolvasóval, szövegszerkesztővel. A háttérben közben átalakult a web is: nem csupán hasznos és/vagy szórakoztató szolgáltatások és a világ összes információforrása egyben, hanem hatalmas, orwelli adattömeg, amelyet egy-két nagyvállalat tart a kezében, és amelyről a naiv és megengedő elméletekkel szemben nem tűnik el soha semmi. A Google és a Facebook naponta vásárolja fel a bejáratott, de náluk sokkal kisebb szolgáltatókat, vagy éppen a friss, ígéretes kezdeményezéseket, nehogy megnőhessenek és veszélyt jelentsenek: megéri havi pár tízmillió dollárért gyorsan betömni az összes létező piaci rést. A telefongyárak és a szolgáltatók marketingesei pedig úgy tolják eszközeiket (iPhone, tabletek) a GDP-növelő költekezőgépek arcába, mint a közösségi élet letéteményeseit, amelyek nélkül ki vagyunk zárva a fősodorból. Sikerül nekik: egy év múlva legalább annyi okostelefon lesz a piacon, mint hagyományos, hívásra, sms-re használható mobil, rövidesen pedig még elvárás is lesz, hogy a zsebünkben mini irodát hordjunk – az online szerkesztőségek nagy részénél már ma is az. Ágálhatunk a folyamat ellen, de hamarosan mindenki életének legalább annyira része lesz egy-egy ilyen kis küyü, mint ma a tíz-húszezer forintos mobilok.

Rég nem mobil: Dell Streak

Ha pedig be vagyunk drótozva, nincs menekvés: az e-mail ugyanúgy zümmög, mint az sms. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy egy-egy dolgozónak egyre többet kell tudnia, és ma már nem elég, ha csak egy dologhoz értünk (még akkor sem, ha arról viszont tudunk mindent), és azt, hogy az információ mennyisége nagyobb, az áramlás sebessége pedig gyorsabb, mint valaha, szomorú eredményt kapunk: egy teljes generációt, aki nap mint nap azért liheg, hogy behozza magát. Nincs idő gondolkodni, reagálni kell ugyanis a beérkező üzenetekre, legyenek azok felvetések, kérések, kérdések, ötletek. Az ember pedig ösztönösen próbál a víz felszínén maradni. Amerikában természetesen már le is írták a tünetegyüttest, neve is van: reactionary workflow, azaz válasz-alapú munkamenet.

A fő feladat az, hogy megtaláljuk az egészséges egyensúlyt a kommunikáció és a proaktív munka között. Scott Belsky munkaerőpiaci szakértő több tucat híresen produktív cégvezetőt és kreatív csapatot kérdezett meg, nem arról, hogy honnan jönnek az úttörő ötletek, hanem arról, hogy hogyan valósítják meg őket ilyen körülmények között. Sokan saját rendszert dolgoztak ki, amelyek alapján leírható pár tipp, hogy hogyan kerüljük el a fulladásos halált a munkahelyen. Bármilyen furcsán is hangzik, például jobban járunk, ha nem az üzenetek átnézésével kezdjük a napot. Sokkal kreatívabbak vagyunk friss fejjel. Ha megálljuk, hogy az első egy-két órában semmi mással nem foglalkozunk, csak a kutatással és az ötleteléssel, rengeteg fejfájástól megkímélhetjük magunkat. Amikor listázzuk, mi dolgunk, ne csak a napi, sürgős feladatainkat vegyük számba, hanem a fontos, de hosszabb távú folyamatokat, célokat is, a kettőt pedig vezessük külön listán. Ha nagyobb léptékű ambícióinkat vegyítjük az apró-cseprő, percek, órák alatt megoldandó ügyeinkkel, sosem fogunk az előbbiekre elég figyelmet fordítani. Különítsük el időben is a gyors reagálást igénylő feladatokat: sokan úgy kerekednek felül a rájuk zúduló információhalmazon, hogy napi egy-két órát szánnak a válaszolgatásra, méghozzá mindig ugyanakkor, ugyanolyan intenzitással, és ami a lényeg: egybefüggően. A nap többi része pedig megmarad az érdemi munkára.

Nagyon sok döntéshozó, projektvezető ott csúszik el, hogy nem bízik beosztottjaiban; ha egy egész folyamatért felelünk, ne ruházzuk magunkra a legkisebb feladatot sem, ha egyértelmű, hogy egyébként kinek a dolga lenne. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy egy problémát a legjobban ő maga tud megoldani, főleg ha vezető beosztásban ül. Ne hallgassunk a kisördögre. Ha egy rutinfeladatot igénylő hozzászólás, kritika, kérés érkezik, ne legyünk előzékenyek („ez gyorsan meglesz, megcsinálom inkább én”), mert egy pillanat alatt borulhat a beosztásunk és elveszítjük szem elől a hosszú távú célt.

És a legfontosabb: ne aggódjunk! Ez persze nem azt jelenti, hogy ne foglalkozzunk a bukkanókkal, hanem azt, hogy legyünk tisztában vele: az aggódás, a szorongás soha, de soha nem mozdít előre semmit. Ha folyamatosan a negatív kimenetre fókuszálunk, előbb-utóbb akkor is ezt tesszük majd, ha mindent megtettünk a happy endért. Bontsuk le lépésekre, amit egy-egy helyzet megoldása érdekében tehetünk, és semmi másra ne figyeljünk, csak arra, hogy megtegyük ezeket a lépéseket. Ha megtettük őket, abban a biztos tudatban lépjünk tovább, hogy bármi is lesz a kimenetel, már biztosan nem rajtunk múlik

A fenti instrukciók persze közhelyesnek és nehezen alkalmazhatónak hangzanak, főleg ha betemetnek a kihívások. A közhelyek viszont általában bejönnek – ami persze szintén közhely, tehát igaz. Nem árt tehát magunk előtt tartani őket és mantrázni, ha kétségbeejtő lenne a helyzet. Még az is megtörténhet, hogy előbb-utóbb a hasznunkra válnak.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások