Közösség

Kapcsolati tőke

6526

Víz. Oké. Gáz. Oké. Villany. Oké. Internet, tévé. Befizetve. Közös költség, lakbér, kaja, bérlet… a listának sosincs vége. Mindezt egyedül. Egy fizetésből. Ez még a hülyének sem éri meg, nemhogy egy egyedül élőnek!

Nemrég az egyik ismerősöm arról panaszkodott, hogy minden hónapban eljön az a pillanat, amikor azt kívánja, bárcsak lenne valakije, akivel megoszthatná – na, nem a romantikus pillanatokat, az örömét vagy a bánatát, hanem – a költségeket. A sokadik közüzemi számla, a soha nem osztható lakbér vagy törlesztőrészlet bizony kíméletlenül lesújt arra, aki egyedül él. Jobban mondva kétszer olyan durván, mint arra, aki valakivel megosztja a közös otthont, és ezáltal a költségeket is.

Nálam jelenleg három hónapja áll fent az egyedülélő helyzet: a húgom csak szeptemberben tér vissza a fővárosi főhadiszállásra, addig viszont csak a pozsgásaim és a folyamatosan panaszkodó, valószínűleg évtizedek óta magányosan élő szomszédasszony vár haza. Ez utóbbi csak akkor, ha a munka után nem teszek kitérőt valamilyen szórakozó egység, színház, mozi vagy koncert irányába. Egyes felmérések szerint az egyedülállók szívesebben és többet költenek kultúrára, kikapcsolódásra. Tekintve, hogy kevésbé szórakoztató otthon a négy falat bámulni és csetelni, így a minden esti kimenő alapértelmezett szingli/ideiglenesen egyedül élő emberi üzemmód. A fenti tanulmány szerint az esti kikapcsolódás okozta örömök nem feltétlenül kompenzálják a kiadások miatt érzett szorongást.

Saját bőrömön tapasztalom annak a brit (milyen más?) felmérésnek az eredményét, mely szerint az egyedül élő emberek évente majdnem a bevételük felét költik a háztartásukra és az élelmükre. Jelentem, a helyzet hónapokra lebontva is hasonlóan néz ki. Nem kell nagy matekosnak lenni, hogy kiderüljön, ez az összeg majdnem negyedannyival több, mint amennyit a párban élők ugyanerre kiadnak. Ezek után nem csoda, hogy az átlag szinglik – akiknek nem pottyant mesés örökség az ölükbe, illetve nem rendelkeznek gazdag amerikai nagybácsival – financiális szempontból nézve (is) kevésbé boldogabbak, mint a párok vagy lakóközösségben élő embertársaik.

Pár hónap tanulsága után magam is osztom, amit a kapcsolatban élők harmada: jó bizniszt csináltak akkor, amikor az összeköltözés mellett döntöttek. Bár én most csak egy nyáron keresztül vállalom magamra az összes kiadást, azért már most átfutott az agyamon, milyen módon lehetne enyhíteni a terheket. Gondoltam a szoba rövidtávra való kiadására, de eszembe jutott az is, hogy couch-surfereknek hirdetem meg a szobát, bár ez utóbbi csak hosszútávon térülne meg, és csakis abban az esetben, ha lenne pénzem utazni.

Másrészt viszont az egyedül élésnek is vannak előnyei – főleg rövidtávon. Például nem kell feszülten figyelni, hogy hol marad égve a villany. De amiatt sem kell hallgatni a másik kiakadását, hogy vajon mikor tüntetem már el az általam oly gondosan szelektált papírhulladékot, amelyet már jóval kevésbé lelkesen cipelek el a gyűjtőig. Akkor és olyan hangosan hallgatok zenét vagy nézek filmet, amikor és ahogy én akarom. Reggelente nem kell lábujjhegyen kávét főzni sem, és azzal sem kell foglalkozni, hogy éppen ki és mikor jön fel hozzám. Ennek ellenére a pénztárcám igencsak megsínyli, hogy nem feleződnek a lakással és az „élettel” járó költségek.

Testvérrel lakni persze teljesen más, mint a pasiddal vagy éppen a vőlegényeddel – ahogy azt egy éve a 24 éves Emma barátnőm is teszi. Nekiszegeztem hát a kérdést, hogy szerinte együtt vagy külön élni a gazdaságosabb. Az ő válasza a következő volt:

„Könnyedén tudnék pro és kontra érveket felsorakoztatni a mellett, hogy egyedül vagy együtt élni éri meg jobban gazdasági szempontból, de mégis én úgy gondolom, hogy  együtt minden könnyebb, minden egyszerűbb, és végső soron ez anyagilag is kifizetődőbb. Több mint egy évvel ezelőtt részben azért döntöttünk a hivatalos összeköltözés mellett, mert mindig együtt voltunk, főleg nálam, és nem láttuk értelmét, hogy két lakás bérleti díját fizessük.

Általában persze nem a gazdasági okok döntenek arról, hogy összeköltözzünk-e valakivel, vagy éljünk továbbra is egyedül, hiszen azért szerelemnek vagy legalább szeretetnek, kölcsönös megbecsülésnek lennie kell. Persze a helyzetnek az anyagi oldalát is végiggondolja mindenki egy ilyen lépés előtt, még azok is, akik nem vallják be.



Ha albérletben élünk, de még ha saját a lakás, a rezsiköltségek akkor sem nőnek arányosan a létszámmal, így mondhatjuk, hogy jobban járunk, ha a víz, villany és gáz alapdíjakat ketten fizetjük. Ugyan két fő esetén a fogyasztás megnőhet valamennyivel, de ez például a fűtésre nem igaz, ha ugyanazon a területen élnek ketten. De ez még akkor is igaz, ha a pár egy picivel nagyobb lakásba is költözik, hogy kényelmesebben elférjen. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy egy másfél szobásban ketten gazdaságosabban ki lehet jönni, mint egy garzonban egyedül.

Persze nem szabad megfeledkezni az ellenérvekről sem, amik egy pasi esetében akadnak bőven, és most kizárólag a pénzügyi részét vesszük górcső alá - eltekintünk a koszos alsógatyák széthagyásától és a vizes törülközők szétdobálásától. A legfőbb ellenérv, ami tisztelet a kivételeknek, de a legtöbb pasinál fennáll, a pazarlás. Pazarolnak mindent: a fogkrémet, a hajsampont, rászállnak a tusfürdőnkre, és nem átallják magukra pazarolni a méregdrága, fiatalságmegóvó krémünket sem. A pazarlás persze nemcsak a közös kencékre és a mi saját kencéinkre terjed ki, hanem a vízre, a villanyra és mindenre. Kedvesem például utálja, hogy folyton járkálok utána a lakásban és kapcsolgatom le a villanyt. Ilyenkor persze azt állítja, hogy azért nem oltotta le, mert fél perc múlva visszament volna, de mindketten tudjuk, ez nem igaz. A villany még órákig égett volna hasztalan például a konyhában vagy a fürdőben.

Azt hiszem, anyáink karmáját visszük tovább, hiszen édesanyám is ugyanezt csinálja, csak egy másik lakásban, egy sokkal nagyobban, és két férfival küzd egyszerre: az apámmal és az öcsémmel.”

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások