Mi ez?

Ki ez? Korniss Péter

6522

Korniss Péter úgy lett a világ egyik legjobb fotósa, hogy tulajdonképpen nem akart soha semmit. Nem akar ránk erőltetni ideológiát, művészetet, pályaívet, saját korszakait, nem is beszélt soha magáról úgy, mint A Nagy Fotográfusról, nem csak szerénységből, valószínűleg nem is tudna, és ez jól van így. Egyszerűen csak fényképezett, és kész. Szinte véletlenül sodródott a pályára, ’56-ban ellenzéki volt, ki is csapták a jogról, kellett valami, elment megkérdezni a Fényképész Szövetkezetbe, hátha, amikor is „arra jött az úgynevezett riportosztály, a Fényszöv 10-es telepének vezetője, akit Vassányi Bélának hívtak.” – mesélte nemrég egy interjúban. „Megkérdezte: mit csinálsz itt, fiam? Mondtam, hogy munkát szeretnék, erre odaszólt az elnöknek, hogy ’add ide ezt a fiút’.”

Iparos lett, képeket szárított, és ezt az alapállását megőrizte később is. Aztán szépen beszivárgott a fotósok közé, már géppel a kezében, de igazi feladat még évekig nem várt rá, míg '61-ben el nem ment a Nők Lapjához. Akkoriban egyébként nem volt rossz dolguk a fotósoknak: a kemény cenzúra és a határozott, államilag irányított megrendelések ellenére téma mindig volt, technológia is (a Harmadik Birodalom kedvenc masináját, a Leicát éppen az oroszok koppintották le a leghűbben), az írókkal, újságírókkal szemben elengedhették magukat, legfeljebb dobozolták a képeket – „csinálták magukat”, ahogy a szakmabeliek azóta is fogalmaznak.

Beugrós fotósként táncot kezdett fényképezni úgy, hogy eddig olyat nem is látott, legfeljebb röplabdát („itt is ugrálnak, ott is ugrálnak, menj el és fotózd le!”), és egyébként is a legnehezebb feladat egy fotósnak: éles, kemény fények, kiexponálhatatlanul gyors mozgás, ám Korniss mindezt azonnal az előnyére fordította. A mozgás, a tánc érdekelte falun is, Erdélybe és magyarországi településekre járt ugyanis a hatvanas évek végétől, és amit ott látott, azt azonnal magába szippantotta: több száz éve állt az idő, mintha néprajztörténeti katalógusból léptek volna ki az ott élők. Korniss hamarosan (és nagyjából azóta is) „falufotósként” lett ismert, pedig igazi városi gyerek volt, nem volt otthon ebben a világban, legalábbis eleinte.

A hetvenes-nyolcvanas évek az úgynevezett képriport nagy korszaka Magyarországon. Azért írom, hogy úgynevezett, mert ez a műfaj megszűnt létezni a gyors lejáratú, illusztrációkkal bombázó napilapok elterjedésével, az utolsó szöget pedig az internet ütötte a koporsóba: bár a hírportálok fizetett fotósai alkothatnak sorozatokat is (lásd Index), ezek egy-egy eseményhez, egy pár órás időszakhoz kapcsolódnak, jelenségek, társadalmi folyamatok fotós elmesélésének már nincs piaca. Korniss korában még úgy dolgoztak, hogy fizetett munkaként hetekre, hónapokra is eltűnhettek, hogy aztán egy-két tucat képpel térjenek vissza – de azok a képek olyanok is voltak. Korniss esetében például távolságtartóak, de nem szenvtelenek; klasszikus, feszes kompozíciókban gondolkodott, a szereplők mozogtak, mintha a fotós ott sem lenne. Kendermosó, a sárral küzdő, nyájat terelgető asszonyok, kaszával hajnali munkába igyekvő férfiak, életszagú portrék – a fotós és alanyai barátok voltak, ezt másképp nem lehetett, ám ezeket a barátságokat épp a fotózás ihlette.

Hogy mit jelent a képriport, arra tökéletes példa A vendégmunkás című sorozat. Korniss éveken át követett egy idős kétkezi munkást: sörözés a vonaton, házi koszt a munkásszállón, őrködés a bódéban, ásás, csákányozás a csúcsforgalomban vagy éppen éjjel. Aztán haza, falura, ahol kisimulnak az arcvonások, van kút, gyümölcsös, unoka, vasárnapi, szertartásos készülődés, esküvő esőben, lehangoló nejlonponyva alatt, temetés és halotti tor, aztán vissza Pestre és kezdődik az egész elölről. Korniss nem politizált, nem célozgatott, nem próbált a sorok közé rejteni semmit, de nála jobban senki sem tudta elmesélni, miről szólt az élet akkoriban Magyarországon.

A kilencvenes években visszament Erdélybe, hogy elcsípje az utolsó éveit annak, amit anno elkezdett megörökíteni. Az élet még mindig lassú volt és nyugodt, de a közösségek már felbomlófélben, a népviselet fölé beszivárogtak a kínai ruhák, az ízléstelen üléshuzatok, a családi ereklyék között ott feszült az akkor már félig fehér Michael Jackson, a dísztányérok között pont elfért a mikró.

Korniss Péter sosem volt tárgyilagos, legfeljebb dokumentarista. Megpróbált, de nem ment neki, az elfogultság, saját élményei mindig győztek, „a képek üzenete eldőlt, mielőtt megnyomtam volna az exponálógombot” – mondta egyszer magáról. 2008-ban még egyszer visszament Erdélybe, hogy lefényképezze Anyát és „bubáját”, akiket ’73-ban kapott le. A férfi büszkén feszít, az anya szinte ugyanúgy néz ki, főleg a tekintetén látszik, hogy eltelt 35 év. Korniss tudta, hogy ez lesz a Kötődés utolsó képe. A magyar fotótörténet egyik legfontosabb könyve tavaly jelent meg. A fotós körül azóta is zajlik az élet, idén kiállított és megjelent New Yorkban, követi a fiatalokat, tisztában van azzal, mi a helyzet manapság. A napokban lett 73 éves, és nem úgy tűnik, mintha nyugdíjba akarna menni.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások