Erényöv katalógusból

A múltban sok társadalom építette a női cölibátusra folytonosságát. (A cölibátust itt értsd úgy: a tisztaság megtartása.) Évszázadokon keresztül hitték, hogy a sikeres nemzés feltétele a szüzesség megőrzése a nászéjszakáig, majd a házasságon belüli maximális, akár erőszakos úton biztosított hűség. A "faji" tisztaságon kívül persze más okai is voltak ennek, mint például az erkölcs védelme vagy a vallás támasztotta elvárás, de még a gazdaság is beleszólt a nők erényeinek megóvásába. A régi időkben sokáig érvényes volt az íratlan szabály: egy lány az apa tulajdonát képezi. Ilyen értelemben portéka volt, melynek eladásával a birtokegyesítések révén nagyobb vagyonra tehetett szert a család.

Megcsonkítva

Ezek fényében talán nem olyan érthetetlen, hogy az emberi elme miféle elborult ötletekkel állt elő ama bizonyos tisztaság megőrzése érdekében. Különböző társadalmak különböző „technikákat” fejlesztettek ki a minél nagyobb hatékonyságért, ezekről a technikákról pedig általában elmondható, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyták a tényt: egy emberről van szó.

A hűségre kényszerítés eszközei közül kétségtelenül a legismertebb az erényöv, mely időközben az asszonyok elnyomásának egyik legfőbb szimbólumává nőtte ki magát, és valószínűleg ez már örökre így is marad annak ellenére, hogy kiderült: a róla szóló történetek nagy része csak legenda. Feltehetően a reneszánsz és felvilágosult ember legendája, aki a középkort kívánta még sötétebben lefesteni, és egyúttal saját szabadságának és egyenlőségének értékét még magasabbra kvalifikálni ezzel a lépéssel.

Az erényövek elterjedését egyes hitelesnek vélt források alapján a kutatók egyértelműen a 16. századra tették, mivel ebből a korból származó írások említik meg a szerkezetet először. A mesék keresztes hadjáratra induló lovagokról szólnak, akik az erényövek segítségével igyekeztek megakadályozni a tragédiát, hogy hosszú útjaikról hazatérvén esetleg egy idegen gyermek és melegen tartott asszonyi öl fogadja őket otthonukban. Persze a laikus sok mindent elhisz. Eszébe sem jutna például megkérdőjelezni a múzeumokban kiállított, történelmi jelentőségű tárgyak valódiságát. Miért is tenné? Nem az ő dolga kutatni és bizonygatni, ő csak hisz. Egészen addig, míg a 90-es évek elején a világszerte kiállított, állítólag a középkorból származó darabokat szép lassan minden múzeum el nem tüntette a vitrinekből.

Konfekció

Miért? Mert a vizsgálatok egyre több helyen sejtettek átverést, végül pedig bizonyosságot nyert: az erényöv létezett ugyan, de nem a "barbár" középkor tehet elterjedéséről. Sokkal később, a 18. illetve 19. században kaptak rá a kínzás eme formájára. Eddigre már éppúgy létezett férfi, mint női erényöv. A technika fejlődése egyrészt lehetővé tette ezek kényelmessé tételét és a mesteri kimunkálást, így a hölgyek divatkatalógusokból választhatták ki a legmegfelelőbb darabot, amit később szívesen és önként viseltek. Másrészt viszont létezett az erényövnek a már jól ismert sötét oldala is: előszeretettel használták elmegyógyintézetekben, ahol a kóros nemi vágyból és a maszturbálás bűnösnek vélt szokásából igyekezték ily módon kigyógyítani a betegeket. Az itt használt erényövek rendszerint ugyanúgy néztek ki: 4-10, vascsuklóval ellátott csíkból készült csípőpántjuk volt. A lábak közt áthaladó rész szintén ízekből állt, hátul a fenéknél pedig újra felívelt. Elöl hasítékot vágtak a vizelet és  a vér számára, hátul pedig egy rést az ürülék távozására, mely valami érthetetlen oknál fogva általában szív alakú volt. Persze ahol valami ki tud jönni, ott be is mehet, így ennek a problémának a megoldására általában fűrészfogakkal látták el a kimeneti nyílásokat, melyek a legcsekélyebb próbálkozásra is kicsipkézték volna a betolakodó nemesebb szervét. El lehet képzelni, micsoda kínokat okozhat az a vas, ami dörzsöl, vág mindenhol, és persze akkor még nem beszéltünk a higiéniáról.

Az erényövről tehát lehullt a lepel, de akadnak még helyek a világban ma is, ahol akár ennél is messzebb mennek a hűség érdekében. A nők elnyomásának legkülönfélébb és legmegrázóbb eszközeit felvonultató ország továbbra is Kína, ahol a nevelés és társadalmi nyomásgyakorlás mellett sokáig élt a lábcsonkítás hagyománya. Ezt a módszert sokszor tévesen egyfajta kulturális fétisként, illetve esztétikai mérceként aposztrofálják, holott egyes források szerint egészen másról van itt szó. Habár valóban fétise volt az apró lábaknak (a férfiak a nagy lábú nőket parasztosnak, csúfnak vélték), a lábelkötés valójában nem volt más, mint egy lábfejen alkalmazott erényöv. Az egyes kultúrákban még szintén élő hagyományként tisztelt nemiszerv-csonkításhoz hasonlóan megdöbbentő az eljárás. A procedúra első napját gondosan megválasztották, majd egy bárány hasát felvágták és a kislány lábát 2 órán keresztül belenyomva tartották, míg a bárány kimúlt, a kislány pedig feltehetően örök életre szóló lelki sérülést szenvedett a félelemtől és fájdalomtól, mellyel a művelet járt. Ez után a vérrel felpuhított lábat szorosan elkötözték egy fehér selyemmel, a kislány pedig egy hétig nem kelhetett fel. A kötés cserélése szintén iszonyú fájdalommal járt, hiszen vele együtt a felső réteg bőrt is lehúzták a lábról, majd újra elkötötték úgy, hogy a lábujjakat teljesen hátrahajlították. A lábfej a kötés alatt gyakran elüszkösödött, ami leírhatatlan kínokkal járt, ugyanakkor legalább ennyire büdös is volt. A procedúra hosszú ideig tartott, a végeredmény pedig egy eltorzított, megnyomorított és kiszolgáltatott gyereket eredményezett. Ezek a lányok szükségszerűen otthonülőkké váltak, hiszen a járás csak kín volt számukra, ezzel biztosítva jövendőbeli férjüket arról, hogy tiszták maradtak, nem kószáltak el fiatalkorukban apjuk mellől, sőt, férjeik mellől sem fognak. A csonk begyógyulása után is legtöbben csak segítséggel voltak képesek kimozdulni otthonról, így nem merülhetett fel a félrelépés gyanúja sem, vagyis a művelet legtöbbször teljes sikerrel zárult.

Forrás: Elizabeth Abbott – A cölibátus története 1999, 2000. (Magyar fordításban megjelent: 2009.)

A sosemvolt erényöv nyomában. In: Múlt-kor történelmi portál

A témához kapcsolódó kiállítás szeptember 26-ig megtekinthető a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban.