A házasságról

Van egy város, ahol minden sarkon áll egy kocsma és vele szemben egy templom. Mindkét helyiség ugyanazt a célt szolgálja, ugyanazzal a céllal lépi át minden látogató a küszöbét. Ha egyedül is akár, mégis közösségben, melegben, gondolatainkat kikapcsolva vagy éppen elmélyülve bennük. Gyerekként persze a templom nem így jut eszébe senkinek sem, mert vagy kényszerből jár oda minden vasárnap, vagy tényleg csupa szívből, átszellemülten vesz részt az istentiszteleten.

Leszámítva azt a pár alkalmat, amikor abban a bizonyos városban a kocsma helyett néha inkább a vele szemben álló monstrumot választottam, csak ünnepnapokon teszem be a lábam Isten házába. Nemrég azonban két egymást követő nap is megtettem, egy esküvő és a nagyapám halálának évfordulója alkalmából. Ahogy másnaposságtól kimerülten végignéztem kis családomon körülöttem, akkor fogtam fel igazán, mit is szentesített előző nap egy másik templomban egy másik pap.

Vegyük mondjuk a bal oldalamon ülő szüleimet. Házasságuk huszoniksz éve után most sikerült odáig eljutni, hogy az amúgy tetőtől talpig vallás- és egyházellenes apámat kérni sem kellett, számára is egyértelmű volt, hogy velünk tart a néhai apósa emlékére tartott szertartásra. Én még a redőny résein beszűrődő fény ellen próbáltam védekezni, amikor ő már a nyakkendőit próbálgatta az öltönyéhez. A jobb oldalamon szintén egy olyan ember ül, aki házastársa hatására szegült szembe családja elveivel, előítéleteivel: az ateista-kommunista légkörben nevelkedett nagynéném most Csíksomlyóra jár. Mindkét házasságban egymáshoz csiszolódtak a felek, hogy milyen áron, arról nyilván ők többet tudnának mesélni, de a lényegen nem változtat, mind a négyen itt ülnek, önszántukból, teljes szívükkel.

Amikor abba a bizonyos városba hosszú viszontnemlátás után eljött hozzám az anyám, ahogy lennie kell, irgalmatlanul összevesztünk, és minden családon belüli keserűség forrásaként az ő boldogtalan házasságát hozta fel. Pedig ha tudná, milyen ritka kincs birtokosa. Évtizedek után is van miről beszélnie ugyanazzal az emberrel. Más kapcsolatok pár év, sőt hónap után eljutnak arra a szintre, amikor elfogy az összes téma, amiről beszélgetni lehetne, csak a „mit ettél ebédre, mikor érsz haza, milyen idő van” kérdéskör marad. Amikor már arra sem éreznek késztetést a felek, hogy egyáltalán megosszák bármilyen gondolatukat a másikkal vagy kikérjék a véleményét. Az állandó konfliktusok melegágya persze sosem fog kihűlni, mintha tűz és víz lépett volna frigyre a házasságukban. De legalább tényleg ismerik egymást, és bármilyen ellentét feszül köztük, ahogy azt is tudják, mivel tesznek olajat a tűzre, úgy azt is, mivel lehet azt hamar eloltani. És ha másért nem is, a sok lemondás, áldozat után egyvalamiért (bocs, kettő) biztosan örökre hálásak lesznek egymásnak: a két lányukért, akik viszont annyira nem hálásak, mondjuk, az ő ellentétes habitusukból összemixelt személyiségükért, de ez most mindegy.

Az újdonsült házaspár is megjárta a hadak útját az elmúlt nyolc évben, és szavamra: szerelmesen mondták ki az igent. Sokszor méláztam már, mi értelme van egyáltalán ennek az egésznek, mert jó, persze szép is az, ha tartozik az ember valakihez, akire lehet számítani, de mit lehet tenni olyankor, amikor az a bizonyos összecsiszolódás inkább azzal egyenlő, hogy valamelyik fél feladja a személyiségét, és a másik életét éli a sajátja helyett. Vagy amikor évek után egy teljesen másmilyen ember mellett jön az ébredés. Vagy amikor azt kell megtapasztalni, hogy nem is lehet igazán a másikra számítani, hogy egyedül hagyja krízishelyzetekben, sőt becsapja, megcsalja, elárulja, hazudozik, színházat csinál az otthonukból.

Nem beszélve a gyereknevelésről, amikor abban sem vesz részt valamelyik fél kellőképpen, de kritizálni a másik döntéseit, elveit, azt bezzeg tudja. És akkor azt még meg sem említettem, hogy vége a szabadságnak, nem lehet napokra becsukni az ajtót, kikapcsolni a telefont, és teljesen elzárkózni a külvilágtól. És azt sem lehet, hogy ha mégsem működik a dolog, egyszerűen arrébb állni és keresni valaki mást, és vele létesíteni valami kapcsolatfélét, lényegesen komolytalanabb keretek között.

A barátaim esküvőjén azonban rájöttem, mi is a célja ennek a családosdinak. Valaha én is a magba tartoztam, de aztán kiváltam, és akinek a révén bekerültem eleinte, most más nővel az oldalán feszített. Nem zavart, tényleg. Látva, hogy ő aztán tényleg nem változott semmit sem, ugyanúgy rá sem hederített az éppen aktuális partnerére, legfeljebb csak örültem, hogy az a nő már nem én vagyok. Szinte sokként ért, vajon én voltam akkor annyira más, vagy ő, hogy annyira a hatása alá kerültem. És azóta hány és hány férfival találkoztam, és hittem kivétel nélkül mindegyikről, hogy na végre, ő a nekem való, akivel önmagam lehetek, aki tud velem bánni, ért a nyelvemen, satöbbi. És soha egyik sem hasonlított a másikhoz, pedig azt gondolná az ember, azért csak létezik egy képzeletbeli lista azokról a szempontokról, amik alapján számításba jöhet az illető. És ha a saját személyiségfejlődésemet vizsgálom, ha én magam olyan sokat nem is változtam, mindenesetre máshogy viselkedtem, máshogy értelmeztem dolgokat, és persze a körülmények is mindig változtak, sorozatos költözések, új közösségek, legyen az munkahelyi vagy baráti, sőt, még nyelvet és kultúrát is váltottam egy időre.

Az a személy, akinek az életében szinte semmi sem állandó, komoly identitászavarban találhatja magát, az összekuszálódott szálakat bogózva pedig eljuthat ahhoz a kínos kérdéshez, vajon ki is ő valójában. Aki a házasság/család intézményét kitalálta, mindezzel tisztában kellett, hogy legyen. Ráérzett arra, hogy szükség van egy olyan kötelékre, ami láthatatlan szálaival egy életen át összeköt néhány embert, akik így ha másból nem is, hát a többiek azonosításából megkaphatják a fenti kérdésre a választ. Az anyját, apját, testvérét, származását, génjeit nem másíthatja meg senki, ez a pár dolog a legkalandosabb életút során sem változik. Tagadni, eltitkolni persze lehet, de ha már önazonosításról van szó, ezeket a tényeket éppen egyedül saját magunknak nem tudjuk elferdíteni, így teljesen felesleges is. Ez az érzelmi körítés hozzá meg csak színesebbé teszi az egészet, például az a bizonyos nagy szerelem igazából csak a házasság praktikusságáról vonja el a figyelmet, ne érezzük annyira számításnak, hogy egymást akarjuk, vagyis szükségünk van a másikra. Mivel a többi családtagot megválasztani sem tudjuk, a szerencsén múlik, mennyire meleg az a bizonyos családi fészek, és az összetartás vagy a széthúzás jellemzőbb-e.

A szüleim, nagybátyámék házassága nem mintaházasság, és lehet, hogy a barátaimé sem lesz az. De ők legalább nyíltan vállalták azt a fajta felelősséget egymás iránt, ami elől manapság kimondva-kimondatlanul olyan sokan menekülnek. Ha nem így lenne, nem érvelne a többség a papír szükségtelensége mellett. A házasságkötés nagyobb mumus lett, mint gyereket vállalni. Pedig annak a gyereknek is jobb, amikor felnő, és mondjuk valamiért nem találja a párját, hogy abban az egyben biztos lehet, hogy legalább a szülei tényleg akarták, és ebben az egyben biztosan egyet is értettek. És attól a plusz tehertől sem kell szenvednie, hogy miatta kötötték össze az életüket.

Fotók: Neményi Márton