Közösség

Szabad a kövezés?

6506

Az utóbbi hetekben a világ figyelme nem véletlenül összpontosult ismét a Közel-Kelet egyik örökké sokkoló híreket szolgáló pontjára, Iránra. Ezúttal azonban nem a megoldhatatlannak látszó nukleáris vita vagy a különböző szankciók miatt fenyegetőző miniszterelnök egy újabb nyilatkozata, hanem egy, a nyugati civilizáció számára felettébb brutálisnak tűnő igazságszolgáltatási mód borzolja a kedélyeket világszerte.

A házasságtöréssel igazságtalanul megvádolt Szakineh Mohamadi Astiani esete, akit ártatlansága ellenére mégis halálra kövezésre ítéltek. Még szülőhazáját is sokkolja az eset, olyannyira, hogy kétségbeesetten kérnek segítséget az ilyenkor korántsem annyira ellenséges Nyugattól is. Úgy tűnik azonban, hatástalanul. Brazília például hiába ajánlott menedéket Szakinehnek, mégis kivégezhetik. Ügyvédje, Mohamad Mosztafaei pedig legutóbbi meghallgatása óta ismeretlen helyen tartózkodik, és az is kétséges, egyáltalán életben van-e még. Az mindenesetre sejthető, hogy nem valamilyen paranormális tevékenység áldozata lett ő sem, mint ahogy azok sem, akik bármilyen úton-módon hangot adtak eddig tiltakozásuknak.

Külső szemlélőként el se tudja képzelni senki, milyen lehet azt a saját bőrén megtapasztalnia egy embernek, amikor hiába kap nyilvánosságot az őt ért égbekiáltó igazságtalanság, hiába tudhatja maga mögött több milliárd ember együttérzését és támogatását, mégsincs az a hatalom vagy erő, ami megmásíthatná a rá szabott ítéletet. Persze a nagyvilág is csak olyankor kap észbe - tüntetéseket szervezve vagy bármilyen módon próbálkozva a segítségnyújtással -, amikor az amúgy nyilván mindennapos gyakorlatba, a megkövezés intézményébe valami hiba csúszik, most történetesen az, hogy ártatlanul kell bűnhődnie valakinek. Bizonyára eddig is léteztek olyan emberjogi szervezetek, pacifisták, aktivisták, akik nemtetszésüket fejezték ki az ehhez hasonló tradíciókkal kapcsolatban, de az amúgy jó szándéktól vezérelt próbálkozásaikkal többnyire inkább ártanak, mint segítenek. Egyetlen hozadékuk a nyilvánosság, de mint látjuk, a lényegen ez sem változtat.

Forrás: Reuters

A sajtó és más médiumok fejlődésével sokáig semmi sem maradhatott és maradhat titokban. Az alapvető probléma azonban inkább az, vajon mennyire van joga egyes nemzeteknek, kultúráknak beleszólni, sőt, tettlegesen beleavatkozni a másikéba. A szeptember 11-i terrortámadást követő megtorlási majd újjáépítési, békefenntartói akciók során nem egy közel-keleti értelmiségi vagy vezető fejezte ki abbéli felháborodását, honnan veszi a bátorságot az USA kioktatni őket, és rájuk erőszakolni a saját rendszerét, amikor negyedakkora történelmi múlttal sem rendelkezik, és valójában ő árasztja el szennyel az egész világot. Itt a már az amerikaiak sztereotípiájának is beillő sajátosságokat hozták fel példának: a hamburgerzabáló kultúrától kezdve a demagóg, szemtelenül álszent világmegváltó/megmentő filmeken keresztül az olajért bármilyen fegyveres konfliktust kiprovokáló magatartásig.

Az ellenszenvhez pedig nem is kell a kizsákmányolás vádja. Indiában sem vették feltétlenül jó néven, hogy „felvilágosították” a fiatalabb generációt arról, hogy szerelemből is lehet házasságot kötni, és hogy a kasztrendszer „valójában” csak egy olyan ideológia, amivel elejét lehet venni bármiféle lázadásnak. A rendszert megítélni erkölcsileg nem tisztünk, de az biztos, hogy évezredes hagyományokról van szó. Manapság a fiatalok öngyilkossággal tiltakoznak a már születésükkor hozzájuk rendelt párjuk ellen, amivel sem a Nyugat, sem a felbolygatott Közel-Kelet nem tud mit kezdeni.

Forrás: Getty Images

Ez a feszültség különösen olyan országokban mutatkozik meg, ahol az egymással ellentétes kultúrák egymás mellett élnek, bár a gyarmatosításoknak és a határok megszűnésének köszönhetően manapság keresve is nehéz lenne olyan helyet találni, amire ez ne lenne igaz. Az érdekes inkább az, hogy pont a korábbi „hódítók” emelik fel a legjobban a hangjukat az olyan esetekben, amikor egy nemzet szuverenitását bármilyen értelemben támadás éri. És pont ők tiltakoznak saját hazájukban olyan nációk bármilyen jogi követelése ellen, akiknek az őseit pár évszázaddal korábban – finoman fogalmazva - a megkérdezésük és beleegyezésük nélkül tárgyként vagy árucikként kezelték.

A nemzeteket összekötő vallások, a közös történelmi múlt, vagy akár a globalizáció egyesítő szándékai valahogy mégsem tudnak bizonyos helyzetekben biztonságot nyújtani, és az illúziókkal szemben sajnos mégis megtapasztalhatja az ember a totálisan magára hagyatottság érzését. Még az (elvileg) demokratikus országokban is bármikor szembesülhet bárki azzal, milyen jelentéktelen kis porszemek vagyunk elvi, erkölcsi kérdésekben; eszközei valamilyen ismeretlen, kiváltságos érdekeltségi köröknek, amelyek a világ történéseit a maguk kénye-kedvére formálják olyan értékek álruhájába bújva, mint család, hazaszeretet, történelmi igazságosság vagy hagyománytisztelet.

Forrás: AP

Megközelíthetjük ezt a problémát sokkal egyszerűbben is. Bizonyára sokan kapaszkodnának meg döbbenetükben, ha nyilvánosságra kerülne egy olyan felmérés, mondjuk egy pacifista tüntetés résztvevői között, hogy az amúgy magasztos elvekért küzdő mindennapjaikban vajon hányszor esik meg a szívük olyanokon, akik a közvetlen környezetükben tényleg segítségre szorulnak. Vajon odarohannak-e az utcán egy összeeső járókelőhöz, adnak-e aprót egy jól szituált hajléktalannak, kihívják-e a rendőrséget, amikor a szomszédban valakit éppen gyilkolnak, vagy az utcán a szemük láttára támadnak meg, megkérdezik-e a metrón mellettük ülő, pityergő lányt, hogy mi a baj? Sorolhatnám tovább az olyan helyzeteket, amikor senkinek sem kerülne semmibe a segítségnyújtás, csak nem szóban, hanem tettekben kellene azt megadni. A megkérdezettek pedig nyilván azon ütköznének meg, ha a válaszok hitelessége érdekében hazugságvizsgáló műszereket is bevetnének.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások