Közösség

Önkínzás és mazochizmus

6499

Biztosra veszem, hogy senkinek nincs olyan macerás családja, mint nekem.  (De abban is biztos vagyok, hogy mindenki ugyanezt elmondja a saját családjáról.) Velük elmenni nyaralni egyet jelent a szándékos önkínzással és mazochizmussal.

Végy öt egészen eltérő habitusú, egymást állandóan maró testvért, két egymással kutya-macska házasságban élő szülőt és kész a katasztrófa. A problémák már a csomagolásnál elkezdődnek. A családom a szervezettség és rendszer fogalmát hírből sem ismeri, így a művelet végrehajtása egy külső szemlélő számára felér egy ingyen cirkusszal. Senki sem azt csinálja, amit kéne, mindenki azt várja, hogy majd anyu elintézi és a végére semmi sincs a helyén, mikor már rég indulni kellene.
Ha nagy nehezen sikerül úrrá lenni a káoszon, és minden nyaraláshoz szükséges kellék a kocsiban, akkor jöhetnek az ülőhelyek. A tengerpart messze van, az út hosszú lesz, így senkinek sem mindegy, hova ül: közelharc folyik az ideálisnak vélt pozíciókért. Ennek rendszerint az a vége, hogy újra anyu lép a megfellebbezhetetlen despota szerepébe. (Ilyenkor érdemes jóban lenni vele.) A helyosztás folyományaként az út első félórája halk duzzogással telik. Az áldott csendet általában az első pisilni vágyó töri meg, amit közvetlenül követ az éhes, a szomjas, az unatkozó, az aludni és zenét hallgatni akaró testvérek újabb vitája.
Így megy ez órákon keresztül, míg végre először pillantjuk meg a tengert, és a kocsira rövid időre újra a béke és elégedettség csendje borul. Persze ez az idilli állapot sem tart soká, mivel hamarosan felváltják az izgalom heves megnyilvánulásai: megérkeztünk. Kipakolás, és újabb élet-halál harc a jó ágyakért. Az egész nyaralás során talán az egyetlen pillanat, amikor mindenki egyetért valamiben: irány a strand!

Sokszor még két ember akaratát és kívánságait is nehéz összehangolni, nemhogy egy egész családét vagy baráti körét. Te pihenni akarsz, míg a másik várost nézne. Végre elkezdhetnéd olvasni a könyvet, amit direkt erre a nyaralásra vettél, de a többiek csónakázni mennének. Ha elvonulsz, megsértődnek, hiszen (állítólag) azért jöttünk, hogy együtt legyünk. Ha nem akarsz egy lélekvesztőn hánykolódni órákig, ünneprontó vagy. Miközben te étterembe mennél, kihasználva a lehetőséget, hogy végre nem neked kell főznöd, addig ők biztosan otthon ennének, mert az olcsóbb, nem megy el a pénz, amit egy csomó más érdekes programra költhetnétek. Az ilyen nyaralásoknak szokott aztán sírás, duzzogás, hetekig tartó mosolyszünet lenni a vége. Az ember egy hét után már örül, hogy eljött a hazaindulás pillanata, már csak pár óráig kell tűrni szeretteit.

Ha nyaralásról van szó, szerintem kétfajta ember létezik: az egyik, aki a szó szoros értelmében pihenni, lazítani megy. A másik, aki érkezés után két órával már mindent felfedezett és elkezd mérhetetlenül unatkozni. Ő az, akinek programok kellenek. Ha a két ellentábor tagjai együtt indulnak útnak a jól megérdemelt szabadságot eltölteni, ott nagyon sok kompromisszumra és alkalmazkodásra lesz szükség. Ilyenkor jó legalább nagyjából leszögezni előre, ki mit akar majd adott helyen megnézni, kipróbálni. Érdemes egy olyan “menetrendet” készíteni, melyhez aztán mindenki igyekszik tartani magát, ésszerű keretek között. Fontos megbeszélni, hogy mikor ki főz. Ha van rá lehetőség, be lehet iktatni egy közös bográcsos főzést, szalonnasütést, mert ezeket mindenki szereti és nincs velük sok macera, mivel a feladatokat meg lehet osztani. Ha sokan vagyunk, akkor biztosra lehet venni, hogy sok lesz a különböző, akár egymásnak ellentmondó igény is, így azonban könnyebb is, mintha két ember harcolna a programválasztás jogáért. Nem kell az egész társaságnak állandóan együtt mozogni és mindig egy-két ember akarata szerint cselekedni. Szét lehet vállni, keresni valakit, akivel szívesen megyünk akár kettesben is strandolni, amíg a többiek felfedezik maguknak a város legjobb bárjait.

És ha így sem megy? Egy megoldást maradt: hagyjunk mindenkit otthon és menjünk egyedül nyaralni...

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások