Az őszinteségről

Sosem tudtam eldönteni, melyik a nehezebb: a saját nyűgét elmondania az embernek, vagy meghallgatni a másikét. Egy alapvetően nyitott ember esetében nem kérdés, hogy egyik sem az, bár mint mindennel, bizonyára mások meghallgatásától is be lehet sokallni. Mert kimondva egész másnak tűnik minden.Első ránézésre mindenki normális, vagy inkább átlagos. Tud mosolyogni, nevetni vagy közömbösen beszélni bármiről. Aztán az idő múltával a sok kis gesztust, megjegyzést összerakosgatva valahogy csak kiderülnek a nehezen vagy alig titkolt furcsaságok, emlékek. Mindenkinek vannak fájó tapasztalatai, amiket igyekszik magába fojtani, nehogy sebezhetővé váljon tőlük. És ha hirtelen lehull a lepel, a hallgató először elhűl, sajnálkozik, majd pedig előbb-utóbb csak önmagával foglalkozik, hogy ő mennyivel szerencsésebb vagy szerencsétlenebb a másiknál.

Aztán meg egyre kényelmetlenebb figyelni, mert sokszor nem szívesen tudunk meg bizonyos dolgokat, vagy nem tudjuk, hogyan kell viselkedni, mit kell mondani az elhangzottak után. Családi perpatvarok, munkahelyi áskálódások, megrázó szerelmek, halálesetek, amikkel nap mint nap találkozhatunk a tévében, rádióban, újságokban vagy a világhálón, csakhogy azokra nem kell hangosan reagálni, nem kell pont annak a valakinek véleményt formálnunk, aki áldozata valamelyik felsorolt esetnek. Mindenre megtanítanak, mindenhez van kézikönyv, használati utasítás, csak ahhoz nincs, hogy hogyan lehet a mindennapi robot mellett embernek lenni és annak is maradni. (Ideális esetben ezen az íratlan kézikönyvön a nevelés során kellene végigfutni.)

Pedig olyan rémesen egyszerű az egész. Minden tragédia megelőzője az ösztön, hogy megteremtsünk magunknak mindent, ami nélkül nem élet az élet. A lelki gazdagság, harmónia elérését és az önmegvalósítást félretéve a következőre gondolok: tanulunk, dolgozunk, családot alapítunk, és megint csak dolgozunk, hogy mindenkinek mindene meglegyen, a gyerek is tanulhasson, hogy aztán dolgozhasson, hogy aztán ő is tudjon családot alapítani. És van a rendszer, ami ezt az egész folyamatot szabályozza, segíti vagy gátolja, megkönnyíti vagy megnehezíti. És itt jönnek a gondok.

Van, aki a kevésért sokat dolgozik, van, aki a sokért keveset, és van a legkisebb létszámú réteg, akit teljesítményéhez mérten fizetnek meg, sőt, még azzal is foglalkozhat, ami tényleg ő. Az első kettő a bizonytalanság karmai között vergődik, a harmadik meg attól retteg, vajon mikor kell felriadnia ebből a szép álomból. És persze mindenki mutogat a másikra, neki miért nem lehet jobb, miért nem lehet egészséges a gyereke, miért nem élhet családi házban, miért nem nyaralhat évente háromszor, miért kell három műszakban dolgoznia, miért kell hitelekhez folyamodnia, mindenki sajnálja magát, hogy elnyomják, a sajnálatból düh lesz, aztán észrevétlenül jön a szerepcsere, és az elnyomottból valahol máshol elnyomó lesz. Ez már elég a tragédiához, elég ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra valami semmiség miatt kikerekedjen az ember szeme, lendüljön a karja, és mindegy hogy kit, elérjen egy pofonnal, ha nem többel. A kiabálás, sírás, félelem meg csak jön magától. Ahol ez nincs, ott meg az a baj, hogy semmi nincs, nincsenek kézzel fogható problémák, beteg családtag, csődbe ment vállalkozás, ellopott autó, sikertelen nyelvvizsga, még egy nyamvadt kullancsa sincs a kutyának sem, csak a nagy üresség, a monoton nyugalom.

Ha mindenki a helyén kezelné a sérelmeit, nem válhatna elnyomottá, aztán pedig elnyomóvá. Ez pedig jó eséllyel a saját magunkkal való őszinteség hiányára utal. Bizonyos esetekben hívhatjuk ezt tartásnak is, és akár a félelem is belejátszhat, mert mondjuk a főnökünknek nem mindig szerencsés a frankót megmondani. Kapcsolataink nagy része az egymásra utaltságra épül, kevés ember mondhatja el magáról, hogy az élet minden területén megáll a saját lábán, nem kell beszámolnia, elszámolnia semmiről senkinek, legfeljebb a saját lelkiismeretének. De az elfojtott sérelmek sokszor épp a saját lelkiismeretünk miatt olyan terhesek. Például amikor egy konfliktushelyzet után a szívünk mélyén tudjuk jól, hogy igazságtalanok voltunk a másikkal, esetleg túl őszinték, és így bántóak is, de ezt véletlenül sem vallanánk be senkinek, pláne annak a másiknak nem. Vagy amikor azért nem sikerül semmi, mert egyik hibát a másik után ejtjük, amiknek a nevezője olyannyira közös, hogy bárki kívülálló észreveszi, csak mi nem. Mert nem is akarjuk, jobb az önsajnálat, jobb valaki mást keresni bűnbaknak.

Ilyesmire olyankor jön rá általában az ember, amikor találkozik az egyik barátjával, aki minden szépítés nélkül elregéli, milyen balhé volt otthon, milyen beteg az apja, mióta nem talál állást, mekkora lúzer a párkapcsolataiban, mennyire nem tud feloldódni, szórakozni, amikor lenne rá módja; ő meg csak néz bambán, elveszve, hogy most mit is kéne mondani. A „jobbik” esetben azért, mert tényleg annyira nehéz tanácsot adni, vagy valami vigasztalót, biztatót mondani. A rosszabbikban viszont azért bénul le az illető, mert tudja nagyon jól, mi is a probléma gyökere, amit egyes egyedül ez a barát tudna kitépni, csak hajthatatlan, makacs, ezért inkább nem is sajnálatra, hanem szánalomra méltó, amivel együtt persze még a barátja, és szereti is minden hülyeségével együtt, na de amikor a hozzáállása a problémáihoz pofátlanul tükre a sajátjának, azzal már sokkal, de sokkal nehezebb szembesülni. Innentől kezdve inkább kerüli a témát, sőt akár magát az embert is, neki véletlenül se legyen köze az ő bajához, és ezáltal a sajátjához sem...

Nehéz őszintének lenni, és sokszor azt igazolja vissza az élet, hogy nem is érdemes. Az élet igen, mert az élete senkinek sem csak a sajátja. A tükörképe viszont soha nem lesz másé, és másmilyen sem, mint amilyen valójában. Úgyhogy talán mégis érdemes megpróbálni.