Idegbeteg modern élet?

Lelépni a nagyvárosból, ki a természetbe: manapság azon ritka kincsek egyike, melyekhez túl kevésszer jut hozzá az ember.

Mondom ezt úgy, hogy közben tisztában vagyok vele, az én esetemben mindez csupán lustaság kérdése. Rendszeresen a valamit valamiért elvébe ütközöm: pihenjek vagy menjek, mert ha megyek, akkor nem pihenek. Hazamenni nálam annyit tesz: találkozás a vad és zabolátlan természettel. Édesanyám már harmincéves korára eljutott abba az állapotba, amit ő úgy hív, menthetetlen emberundor, és nem is tétovázott sokat. Amint tehette, kiköltözött a városból egy tanyára, ahol a fű tényleg zöld, a fákon gyümölcs terem és a víz a kútból jön. Vele együtt persze nekünk is költözni kellett. Egy tizenéves tininek nem feltétlenül szórakoztató reggelente kakasszóra ébredni, így természetesen alig vártam, hogy leléphessek. Az egyetemről érkezett értesítés nem azért volt felüdülés, mert felvettek, hanem mert tudtam, hogy „szenvedéseimnek” talán örökre vége, a nagyvárosi létnél jobb nem is történhet velem. Legalábbis ezt hittem, így szíves-örömest hagytam ott a sok állatot és a természetet, az igazi kék eget meg a többit, amit anyám imádott.

Sokáig élveztem is, hogy itt minden kéznél van, csak leszaladok, és már ott is a bolt, a kocsma, a belváros, a kínai “étterem” és a meki. Úgy éreztem, nekem ez, ami anyunak a zöld rét, ez a betondzsungel az én Paradicsomom. Innen visszatekintve nem kellett sok, nem egészen hét év telt el, míg eljutottam arra a pontra, hogy bár szeretem minden pozitívumát és szépségét, de a rengeteg negatívumra átvitt és szó szerinti értelemben is allergiás lettem.

Rendszerint mikor felkelek, még nem tudom, milyen napom lesz. Minden akkor dől el, mikor az utcára lépek. Hogy akkor mit érzek, mire figyelek fel elsőként. Vajon mosolyt csal az arcomra a szikrázó napsütés, vagy meglátom a sok embert és azonnal elszörnyedek. Gondolom, nem kell mondanom, akkor van baj, ha ez a második következik be. Ami máskor örömmel tölt el, az ilyenkor felidegesít, megrémiszt, elborzaszt. Mindenhol emberek vannak, csörögnek, zörögnek, lökdösődnek. Büdöset és koszt csinálnak, mert nem fejlődött ki bennük a város iránti tisztelet érzése. Folyton izegnek-mozognak, csapkodnak, gesztikulálnak, észre sem véve, hogy a villamoson állva már negyedórája az intimszférádba benyomakodva magyaráznak. Rád tukmálják a parfümjüket, ami émelyítően édes, és nem is érted, hogy nem vették ezt észre, mikor reggel egy merőkanál segítségével locsolták magukra. Hozzád érnek különböző testrészeikkel, és az idegen, betolakodó érintéstől összerázkódsz, mintha villámcsapás ért volna. („Csak a hajad ne, könyörgöm, azt mindennél jobban utálom!”) Persze mindez nem csak a tömegközlekedésre igaz. Ebben az állapotban éppúgy zavar az egyébként kedvelt kínai étteremből ömlő olajszag, mint a szökőkút állandó zubogása vagy a koldusbotra jutott hegedűművész előadása, amit jobb napokon a végtelenségig hallgatnék. Az irodában aztán egy füllhallgató megoldja a külvilág problémáját, ám még mindig ott a hazaút. Hőségriadó, miegymás: olykor nyálkás, máskor ragadó, egymással érintkező testek fáradt birkózása.

A hozzám közelállók mind ismerik ezt az oldalam, meggyőződésük, hogy antiszociális és erősen neurotikus vagyok, amivel nem is vitatkoztam soha, mígnem magyarázatot nem találtam erre az időszakosan előtörő állapotra. A diagnózis: hiperérzékenység a modern élet velejáróira. Dr. Elaine Aron pszichoterapeuta szerint manapság minden ötödik ember ilyen érzékeny idegrendszerrel születik, mely türelmetlenséget és bizonyos helyzetekben eltúlzott reakciókat, pánikszerű állapotot eredményez. Mindez együtt jár a túlterheltség érzésével is, mivel érzékszerveinket megterheli a külvilág, a modern élet rengeteg különböző zaja. A hiperérzékenység jelei lehetnek, hogy különösen nagy hatással van ránk más emberek hangulata, hogy túlérzékenyek vagyunk a koffeinre, vagy hogy egy átlagos nehézségű feladat elvégzése is gyakran idegességet okoz.

Eszem ágában sincs egy újabb, a rohanó világgal kapcsolatos modernkori betegséget beképzelni magamnak, van így is épp elég, ám ezeket olvasva meglepődtem: minden passzol. Arról már nem is beszélve, hogy az erőszakos filmektől és nagyon zajos helyektől is ideges leszek, amit hangos szívdobogás kísér. Újabb stimmelő tünetek.

Emellett azért igyekszem magam megnyugtatni, hiszen egy szakmai írás szerint a hiperérzékenység sok pozitívummal is jár, kezdve a gazdag, összetett belsővel és a művészetek iránti különös vonzalommal például. Ez azért is biztató, mert akkor szigorúan véve legalább minden ötödik ember elmondhatja ezeket magáról. Ha pedig így van, mégsem velejéig romlott ez a világ. Állítólag a veszélyérzetünk is jobban kifejlett, így kevesebbet vagyunk betegek, és kevesebb baleset ér minket. Én személy szerint még soha egyetlen napot sem feküdtem kórházban. Ráadásul állítólag nagyszerű kommunikátorok vagyunk, akik jól érvelnek igazuk mellett. Könnyen kerülünk intim, baráti kapcsolatba az emberekkel, fejlett a problémamegoldó képességünk, és a fantáziánk szinte határtalan. Jól hangzik, bár némely pontoknál azért mégis akadnak kétségeim. Egyáltalán nem szerzek könnyen barátokat, és sokszor hagy pácban az a híresen jó kommunikációs képességem is, ami legtöbbször egy fentebb említett ponttal van összefüggésben, vagyis hogy a legegyszerűbb feladat elvégzésénél is pánik és idegesség fog el, hogy mi van, ha nem leszek rá képes.

A megoldás persze kínálja magát, kerülni kell a stimulációt, a stresszes helyzeteket. A hiperérzékenység nem gyógyítható, ahogy az elején is említettem, genetika kérdése, egyesek túl aktív stresszhormon termeléssel születnek, mások nem. Hogy ez tényleg akkora áldás-e, mint ahogyan azt állítják, én a magam részéről kétségbe vonnám, még ha valóban vannak is pozitív oldalai. De mindenesetre a jövő hétvégét biztosan otthon, a zabolátlan természet csendjében töltöm.