Rétegről rétegre

Többrétegű – ezt a szót főleg az átkosban szocializálódott irodalmárok és az önjelölt filmkritikusok használják, közhelyfaktora kiemelkedő, használata kerülendő tehát. Mégsem ússzuk meg, ha Christopher Nolan munkásságáról akarunk két mondatnál többet ejteni, hiszen több mint egy évtizedes filmes karrierje egy az egyben erről szól: a különböző rétegek közötti rafinált, a nézőt állandóan feszült gondolkodásra késztető, sőt: sakkban tartó váltakozásról. „Várjál, most akkor ez hogy van?” – ez a mondat mindig elhangzik, ha olyan társasággal nézzük a Mementót, a Tökéletes trükköt vagy a most bemutatott Eredetet, amelynek tagjai még nem látták. Nolan filmjei igazi többször nézős mozik, ha egyszer ugyanis összeállt a kép, újabb és újabb kis meglepetéseket, csavarokat, utalásokat fedezhetünk fel, amelyektől a felépítmény csak stabilabb, meggyőzőbb lesz.

Most, hogy leírtam az egy évtizedet, jövök csak rá, hogy tulajdonképpen nyugdíjba is mehetne: ezalatt ugyanis lerakott annyi ötletet és úgynevezett Tökéletes Pillanatot az asztalra, amelyhez a legnagyobbaknak is egy életműre volt szükségük. (A Tökéletes Pillanat az, amikor néztek egy filmet, és magatok sem tudjátok, miért, de egy-egy percre biztosak vagytok benne: a látvány, a hangok, a zene, a feszültség ennél jobban nem is lehetne a helyén.) Pedig Nolan még csak most lesz negyvenéves, benne van tehát még egy tucat film akkor is, ha ebben a kényelmes, kétévenkénti ciklusban készíti el őket, méghozzá a Batman Begins óta nagyon sok pénzért. Úgy van vele, hogy ha több száz millió dollárt feccölnek másfél (esetében két és fél) órába, akkor annak az utolsó centig látszania kell a vásznon, minden egyes képkockának teljesítenie kell az ambiciózus vállalkozást. Ami nem azt jelenti, hogy a végeredmény nem lesz ambiciózus, de epikus léptékű bukta.

Eddig mindenesetre megúszta, és ez az erős kezdésnek köszönhető: Following című első, kis költségvetésű, fekete-fehér filmjét szerették a kritikusok, saját szűk pályáján még sikeres is lett. Az igazi áttörés azonban a második egész estés lett, a Memento, amely „figyelemre méltó” fesztiválfilmként indult, 2000-es bemutatója után azonban szépen lassan masszív rajongótábor gyűlt köré, igazi kultfilm lett. Főhőse, a hosszútávú memória nélkül botladozó, saját fotóiból és tetoválásaiból tájékozódó bosszúálló felesége gyilkosát keresi, miközben abban sem biztos, hogy nem kapta-e már el. Nem is érdekli: nem a gyilkosság a lényeg, hiszen a bosszú emlékek nélkül fáradt, közönyös aktus, hanem a nyomozás, a folyamat, és az, hogy legyen valami értelme újra és újra felkelni egy ismeretlen helyen. Ha az alapállás nem lenne elég: a film cselekménye visszafelé játszódik úgy, hogy az epizódok között előrehaladó, fekete-fehér betéteket látunk – a két szál a film végén összeér, nem az derül ki, hogy hova jut, hanem hogy honnan indult a sztori.

A filmtervet persze minden stúdió visszadobta – érthető, a fentiek alapján őrültség lett volna ilyesmit finanszírozni. Azért megnyugtató tudni, hogy néha mekkorát tévednek a producerek. A következő film azonban számukra kedves biztonsági játék lett: az Álmatlanság (Insomnia) elegáns, noir Al Pacinóval, aki zaklatott, szörnyű titkokat őrizgető nyomozót játszik (ki hitte volna, ugye?), és Robin Williamsszal, aki nem csak itt, hanem az e filmmel ellentétben zseniális Sötétkamrában is sötét lelkű figurát játszott, ijesztően meggyőzően. Az Álmatlanság látványos, de felejthető tisztelgés a nagyok (Hitchcock, David Lynch) előtt. A középszert megfejteni könnyű: nem Nolan írta. Beszélhetünk ugyanis látványról, hangulatról, színészekről, de valójában egy dolog van, amit senki más nem tud úgy, ahogy ő: történetet mesélni.

Hollywood egyik legtökösebb húzása volt, hogy neki adták a lehetetlen feladatot, hogy mentse meg a Joel Schumacher által összerombolt Batman-univerzumot, lehetőleg Arnold Schwarzenegger és Jim Carrey nélkül. Cserébe nem csak rendezheti, hanem írhatja is. Jól döntöttek: a Batman Begins hőse tipródik, megsérül (lelkileg eleve sérült, egyébként pedig kötelességtudóan gyűjti a horzsolásokat), hibázik, mindezt nem nagy műgonddal kifaragott és megfestett díszletek közt, hanem egy hús-vér nagyváros utcáin, ahol ugyan brutális a bűnözés, és van némi világvége-hangulat a levegőben, de egyébként mindenki teszi a dolgát.

Az Álmatlansággal Nolan megismerkedett a nagyüzemmel, a Batman Beginsszel bedolgozta magát, így elkészíthette eddigi legjobb filmjét, a Prestiege-et (Tökéletes trükk). Hugh Jackman és Christian Bale majdnem-emberfeletti párharcában minden benne van: nem csak a többszálú és – rétegű - sztori, a fojtogató hangulat és a nagykönyv szerint adagolt feszültség, hanem a jellemek is, a rang nélküli vergődő, skizoid tehetségtől a szintén tipródó feleségen át a felelőtlen feltalálóig. Nolan nem spórolt a színészeken (Scarlett Johansson és Michael Caine mellékszerepben még rendben van, de David Bowie is feltűnt ugye mindenkinek, aki látta?), akik nem csak kirakatbábuk: úgy instruálta őket, hogy még véletlenül se érezzék, hogy jutalomjátékot kaptak.

Külön cikket (tanulmányt) érdemelne a Sötét Lovag, amely nagyjából az összes szuperhősfilm-hagyománnyal szakít: java része fényes nappal játszódik, hosszú és összetett, még azt sem jelölték ki, hogy ki a jó és ki a rossz. Joker, az anarchista terrorista nem más, mint Batman rossz lelkiismerete, és nagyjából egész Amerikáé: a film sokkal inkább szól a terrorizmusról, mint a hősiességről. Aki végignézte, ahogy Heath Ledger kiszámíthatatlanul gesztikulál, kontrollálhatatlanul borul el az agya és közben mégis ördögi logika mentén mutatja meg, milyen álszent az összes úgynevezett jó ember, az tudja, hogy volt némi szerepe Jokernek a 28 éves színész halálában. A Sötét Lovag egyébként ezzel együtt is patetikus és hatásvadász film – ki is kiáltotta az internetes közösség azonnal a világ legjobb mozijának. (Jelenleg a tizenkettedik.)

Hát ebben jó Christopher Nolan: megmutatja, hogy a logikátlan érzelmek rabjai vagyunk, és ezek köré mégis sikerül maradéktalanul logikus, összefüggő sztorit kerítenie. Ezt a képletet használta a most bemutatott Eredet (Inception) című filmnél is, amelynek sikerül elkerülnie, hogy elcsépelt módszerekkel oldja meg az „álom versus valóság” nevű képletet. Sokat elárulni nem szeretnénk, ahogy a rendező sem szeretett volna: bemutatójából gyakorlatilag nem derül ki semmi, jobbára híres színészeket látunk lassított felvételben akciózni, és kapunk egy-két hangzatos mondatot is. Ami azonban a trailerben hatásvadászat, az a filmben működni kezd: a lassításoknak konkrét jelentésük van a történet szempontjából, és a többrétegű kifejezés is szó szerint értendő. Az Inception nem zseniális: a karakterek kidolgozásáról itt-ott lemond a látvány javára, a mások álmaiban nyomozó tolvaj, akit szó szerint a saját fejében kínoz halott felesége, nem olyan ihletett hős, mint a Tökéletes trükk bűvészei. Nolan új filmje mégis kötelező, eddig valószínűleg az év legjobb hollywoodi produkciója, ha pedig valaki nem vevő a Stanley Kubrick és Ridley Scott ihlette vizuális ötletre, vagy nyálgépnek tartja Leonardo DiCapriót (rég nem az), akkor sem árt egy kis agytorna.