Közösség

Megoldani húsz másodpercben

6466

Tehetség van, ötletek vannak, csak kivitelezni nem tudjuk őket, eladni pedig még kevésbé. Bujdosó Attila építésszel, a Pecha Kucha projekt egyik szervezőjével beszélgettünk szürkeségről, csobogókról, kis terekről és arról, hogy mi fér bele húsz másodpercbe. Szerinte nem baj, ha függünk az internettől, amíg függünk mástól is, és elmondta azt is, mi a baj a Gödörrel.

Épül a CET, amely egy feltűnő vonalvezetésű épület lesz a Duna-parton, el is üt a környezetétől. Az eklektikusság a követendő út?

Mai épületeket kell alkotni. A barokkban is barokk épületeket alkottak, nem próbáltak meg úgy tenni, mintha száz évvel előtte élnének. A Duna-part sokszínű, ott szerintem van helye és tere egy ilyen – léptékében egyébként nem is nagy – épületnek. A kortárs megformáltságú, üveg-acél szerkezet és bő százéves téglaépületek együttesén jól látható egyfajta időbeli folyamatosság. Egyébként több terv készült már a Közraktárak fejlesztésére, és szerintem valóban ez a legjobb.

Ilyen lesz a CET

Építészként mit gondolsz Budapestről?

Városszinten annyira nem figyelem a folyamatokat, inkább az egész országot követem.

Nyilván járod az utcákat, vannak gondolataid.

Az a durva, hogy itt inkább a tűzoltók és az ÁNTSZ tervezi az épületeket, mint az építészek. A szabályozás néha buta, néha túlregulázzák – általában persze nagyon hasznos. Az engedélyeztetési folyamatok annyira bonyolultak, hogy az építészek gyakran a túlélésre játszanak: mindegy, csak fogadja el a tűzoltóság, és legyen meg a ház. Ennek köszönhetően a művészi szabadság nem jellemző. Hiába találsz ki valami nagyon durvát, már ott is van a fejedben, hogy úgysem fogadják el. Ennek úgy kellene zajlania, hogy ha van egy húzós ötleted, leülsz a tűzoltókkal, és megbeszélitek, hogy „rendben, ez egy kicsit magasabb a kelleténél, tehát beépítek egy plusz füstelvezetőt, azzal biztonságosan működni fog” – és így tovább. Ez a fajta rugalmasság szinte egyik hatóságban sincs meg. Pedig van egy nagyon jó fiatal építészgeneráció.

Tehát nem csak elszórt tehetségek vannak, hanem egy egész generáció?

Az biztos, hogy vannak páran, akik nagyon ügyesek. Ráadásul nagyon aktívak, nem csak irodájuk van, tanítanak, kurzusokat visznek, szakmai közéletet és kulturális életet szerveznek. De a fiatalok szerveződése még nem teljes.

Van közös programotok nektek, fiataloknak arról, hogy merre vinnétek ezt az országot, várost, vagy csak egy-egy projektben gondolkodtok?

Sokan azon felül is gondolkodnak, hogy meg kell élniük és megbízást kell szerezniük. Már csak azért is, mert megbízások gyakran nincsenek, vagy rosszul fizetnek. Orlai Balázs (formatervező, Budapest új főutcájának munkálataiban segédkezett – a szerk.) mondta erről, hogy ha fociznánk, de nincs pálya, a meccs első felében meg kell építeni.

Mit jelent a focizás?

A munkát. Nincsenek fórumok, nincs jól működő pályázati rendszer, ahol hatékonyan lehetne alkotni, egymás után mondanak csődöt a közberuházások kiírásai, az pedig nagyon ritka, hogy egy egyébként viszonylag egyszerű tervpályázatot végigcsináljanak; nem mennek végig a lépéseken. Pedig nem bonyolult: van egy jó, értelmes kiírás, egy jó szakmai zsűri, erre viszonylag sok pályázat érkezik, viszonylag jók is, a zsűri kihoz valakit első díjasként, akivel aztán szerződést kötnek, a tervek alapján pedig viszonylag jó minőségben megépül a ház. Ez gyakrabban nem sikerül, mint sikerül.

Fotó: Neményi Márton

Hol buknak el a tervek?

Gyakran kritizálják a zsűriket, illetve azok összetételét. Ez persze személyes vélemény, de sokszor látom, hogy a vegyes összetételű zsűri végül a középszert választja, a tipikusan „antiérdekes” munkát, hiszen abból baj nem lehet; a konzervatív és a mai gondolkodású tagok kiegyenlítik egymást. Sokszor nem is választanak első díjast, hanem azt mondják, legyen két második díjas, és kezdődik a harc. A vége pedig az, hogy megint eltapsoltunk ikszmilló forintot, amiből felhúznak egy újabb szürke épületet.

Bárhova megyek, nekem úgy tűnik, a városvezetés és a lakók is abban élnek, hogy a közterek arra jók, hogy átmenjünk rajtuk. Nem veszik birtokba őket.

Nagyon szívesen meghonosítanám azt, ami Barcelonára például jellemző: vannak ugyan nagy terek is, de rengeteg kiszögellés, teresedés látható a kisebb utcákon. Ezek alkalmasak arra, hogy kiköltözzenek a kávézók, elhelyezhetnek csobogókat… Ugorjunk Pécsre, a Széchenyi térre, ami egy hatalmas terület, a közepére pedig leraktak egy csobogót. Jó, persze, de ez akkor is üres, nem érzem a miliőt. Be kell laknunk ezeket és a kisebb tereket is. A budapesti Mikszáth tér vagy a Lőrinc pap tér elég jó példa erre. Kiköltöznek a kávézók, mellettük fociznak a srácok, a biciklisek is odagyűlnek, leülnek, hesszelnek…

Egyetem tér és az új főutca?

Csak éjjel láttam eddig, egyértelmű a minőségi váltás, de a zöldet nagyon hiányolom. Nagyon ügyesen kell bevonni a növényeket, ott pedig inkább megint leburkoltunk mindent. Persze a zöldterületek fenntartására senki sem akar költeni.

Tehát egyre inkább közösségi város leszünk?

Ezt viszont nem látom. Én a kis kiszögellésekben hiszek, ezeket nagyon szeretem.

Ha megkapnád például a Gödröt, mit tennél vele?

A Gödörrel egy baj van: nagyon lepukkant. Szerintem botrányos, hogy vannak kihasználatlan helyek, amelyek csak nemrég nyitottak meg a Gödrön belül, és ki tudja, mennyi van még. Ezenkívül szigorúan rá kéne bírni az üzemeltetőt, aki nyilván nem napi ötszázezer forintos haszonnal dolgozik, hogy tartsa rendben. Ha folyamatosan figyelné a mosdók állapotát, működne mindegyik. Ha viszont pár havonta egyszer rájuk néz, sok idő eltelhet úgy, hogy alig egy-kettő működik. A minőségi étkeztetést sem oldották meg, nincs ott egy konyha, pedig nagyon kéne. Az üzemeltetőtől meg kellene követelni, hogy ha már ilyen jó helyen van, a szolgáltatások is legyenek olyan szinten. Rengeteg az ingyenes program, be lehet menni csak úgy, és ez remek dolog. Persze az üzemeltetőnek pénzbe kerül, hogy lehet ingyen pisilni, de ezt egyrészt a belvárosban szolgáltatásként el kell várni tőle, másrészt lehet, hogy minden harmadik ember, aki bemegy, inna is egy kólát, ha már ott van.

Van saját programod? „Én, Bujdosó Attila azért vagyok itt, hogy…”?

Én azt látom, hogy az itthoni építészek a homokba dugják a fejüket. Kevéssé nyitottak arra, hogy mik történnek, milyen hatások érvényesülnek a világban. Főleg a technológiai újdonságokra gondolok, és arra, ami a digitális kultúrában végbemegy. Elmaradottak, zárkózottak. Augusztusban tartok egy kurzust a LOFFICE-ban, ahol az a célom, hogy akik eljönnek, kapjanak némi betekintést ezekbe az elképesztően fontos folyamatokba. Annyira fontosak, hogy nem csak a jövőnket, hanem a jelenünket is írják.

Technológiai vagy társadalmi kérdésekre gondolsz?

Is-is. A technológiai fejlődésnek mindig is volt társadalmi hatása, de most ott tartunk, hogy mindenkinél ott az internetes mobiltelefon, lassan alanyi jogon jár az internet-hozzáférés, a neten pedig ott az elérhető, hatalmas tudás. Ezzel foglalkoznunk kell. Az építészet azonban nagyon nehezen haladó médium. Egy tanárom azt mondta rá a Műegyetemen: olyan, mint egy anyahajó, háromszáz kilométer, míg megfordul. Nehézkes, tehetetlen. Egy épület ötven évig áll, milliókba, milliárdokba kerül, és nehéz beavatkozni: ha valami nem stimmel, át kell építeni. Nagyon komplex: autómodelleket évente, félévente hoznak ki, de ha megépítek valamit, örülök, ha húsz évig nem kell hozzányúlni. Az építészeknek azonban igenis figyelniük kellene, hogy mi zajlik a világban.

Fotó: Neményi Márton

Ez mit jelent a gyakorlatban?

Ez lesz az órákon az egyik első kérdésem: ki ismeri a Wikipédiát? Mindenki ismeri. Ki használta már? Mindenki felteszi a kezét. Ki szerkesztett már szócikket? Senki. Szomorú felismerés, hogy nem jutnak el addig, hogy ráklikkeljenek a szerkesztés gombra. Persze, sosem lesz az egész társadalom aktív, de kell, hogy legyen aktív része. Ugyanez a helyzet az open source (nyílt forráskódú, szabadon módosítható, terjeszthető) szoftverekkel, vagy a DIY- (csináld magad-) mozgalommal.

Azt írtad a honlapodon: a PC-k, azaz a monitor előtt ülés elszívja a figyelmet a valódi világ dolgairól, például az építészetről is, virtualizálni, digitalizálni kell tehát mindent, hogy velünk maradhassanak tárgyaink. Most viszont egyre kevesebben ülnek monitorok előtt, inkább magunkkal visszük a netet telefonunkon, és lassan tabletünkön.

Online létezésünk az életünk második rétege. Ezzel nincs semmi baj. Ha valaki már csak online érintkezik barátaival, ki sem mozdul a lakásból, az persze nem egészséges. De mind a két réteg értékes, jó, és hát hatékonysági verseny zajlik. A két létezés nem futhat párhuzamosan: vagy telefonálok, böngészek, vagy élőben érintkezem ismerőseimmel. Mind a kettő kell, kapcsolgatunk köztük.

Csak éppen egyre gyorsabban.

Igen, gyorsulnak az információcsomagok. Leülünk beszélgetni: szia, hogy vagy? Ezzel elvagyunk húsz percet. A digitális térben gyorsul az adatcsere, gyorsabban áramlik a tudás. Ott tartunk, hogy a blogbejegyzés sem elég, Twitter kell vagy a Google Wave, amely karakterenként viszi át az üzenetet, azaz megjeleníti a betűket, ahogy a másik leüti őket.

Nem vagy úgy vele, hogy eddig és ne tovább?

Pont most vitatkoztunk erről egy kollégámmal a Kitchen Budapestben, ő azt mondta, hogy ez neki már túl sok. Nem akarja, hogy az emberek még hatékonyabban kommunikáljanak, mert az befogadhatatlan mennyiségű információt jelent. Én erre azt mondtam, hogy nem azon múlik, akarjuk-e, vagy sem. Ahogy az információk gyorsulnak, úgy gyorsul a kultúra, a társadalom is. Régen az járt jól a tőzsdén, akinek a futárszolgálat gyorsabban jelentette egy csata végkimenetelét.

Építészet és kommunikáció kapcsolatáról tartasz órákat. Mi a baj?

A Műegyetemen, ahol tanultam, ott figyeltem meg, hogy abszolút sokadrangú téma, hogy el is kellene adni, ha valamit létrehoztunk. Nem is tanultuk meg. Abban, hogy eladjuk, amink van, nemzetközi összehasonlításban a magyarok általában sem jók. Az építészek azonban különösen lemaradtak abban, hogy ki kell állni, el kell mondani a tervet: hogy legyen füle-farka a mondandónak, majd azt mondani: tessék, kérdezzetek, én válaszolok.

Persze, mert kicsi a piac, úgyis találkoznak azzal a pár döntéshozóval, akiknek nem kell profi módon prezentálniuk, hiszen majd csak megbeszélik valahogy, nem?

Az egész világ kapcsolatokon múlik. Az egyik befektető hozza a másikat, de akkor is ki kell tudni állni, és el kell mondani, kik vagyunk és mit szeretnénk. A Pecha Kucha egyik szervezője vagyok, ahol az előadók húsz képet vetíthetnek képenként húsz másodpercig. Ez nagyon jó szemléje annak, hogy hol tartanak. Ez egyfajta gyakorlóudvar. Ha valakinek nem sikerül hat perc alatt előadnia a lényeget, nem baj, tessék gyakorolni, és akkor legközelebb sikerül.

És sikerül?

Általában. Van, hogy valaki bepánikol, és nem tudja átadni a mondanivalót. De ilyen a Pecha Kucha: ha valami nem sikerül, vagy akár nem érdekel, nem baj, addig elmegyek egy sörért. Alkalmanként azonban sok előadó van, mindig van, ami érdekes, utána pedig remekül lehet ismerkedni. Van is tétje meg nincs is. Egyébként is átalakulóban van a tudásmegosztás formája. A hagyományos felállás az, hogy az iskolában tanulunk, a munkahelyen dolgozunk. Biztosra megyünk, csak a laboratóriumban kísérletezünk. Az iskolában a tanár tanít, a diák tanul. Vannak művészek, építészek, dizájnerek, cipészek. Mindent definiáltak. Ezek most keverednek. A workshopban is erről lesz szó: egyszerre tanulok és tanítok. Nyitottságot szeretnék, és azt, hogy utána merjenek nézni a technológiáknak és merjék használni őket a Wikipediától a 3D-ig. Ha kezdetleges is az ötlet, merjék megvalósítani. Merjenek már az első órán hatalmas papírok helyett laptoppal odaállítani a tanárhoz és monitoron megmutatni a terveiket, mellé pedig a vonatkozó videókat és linkeket.

Ehhez viszont az oktatókat is át kellene nevelni.

Ha van egy kurzus, azon ül húsz diák, amelyből öt laptoppal jön, a tanár hülyén fogja érezni magát, ha nem tudja, mi az és hogy működik. Lehet, hogy van iskola, ahol ez a mentalitás még így sem megy át, de nincs mese, fejlődniük kell az oktatóknak is. Kérdezzék meg a diákokat, mit kell tudni ezekről, és hogy lesz ebből projekt. Tanuljanak csak ők is.

Ha valakit érdekel Bujdosó Attila és Somlai-Fischer Szabolcs workshopja, 30-áig jelentkezhet - részletek itt.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások