Lélek

Kicsi a bors...

6439

Válsághelyzetek idején az ember elgondolkodik, vajon kinek a kezében van a sorsa. Elvileg mindenki szabad akarattal rendelkezik, történelmünk egyik nagy vívmányaként pedig akaratunkat egyesítve akár közösen is megjelölhetjük azt a szakértői hatalmat, amely biztosítja a megélhetés minden formáját. Az egyre gyakrabban jelentkező katasztrófák – legyenek azok gazdaságiak, politikaiak vagy természetiek – felvetik azonban azt a kérdést is: tudatában vagyunk-e egyáltalán annak, hogy mi is legalább annyira okozzuk őket, mint az a pár tucatnyi ember, akik akár az életünkkel is játszhatnak/játszanak az ilyen döntéshelyzetekben.

Ha létezne egy olyan fotóalbum, amelyben az elmúlt két évszázad olyan kiemelkedő vezéralakjainak képei díszelegnének, akik tömegeket voltak képesek az orruknál fogva vezetni - hogy később a beígért paradicsom helyett sok esetben inkább a pokol földi helytartói lehessenek -, érdekes összképet kaphatnánk. Vajon miért pont Napóleon vagy Hitler volt képes a káoszból látszólag kivezető utat megmutatni, egy emberként maga mögé sorakoztatni egy egész nemzetet és tűzön-vízen át, emberéletek százezreinek semmibevételével elérni saját világuralmát? Egyáltalán hogyan juthatott el a francia császári trónig egy, a gyerekkorától kezdve folyamatosan lenézett, kisebbségi komplexusok bonyolult rendszerével küzdő korzikai „kisember”? Mikor érezhetett rá saját manipulatív képességeire az amúgy állandóan megalázott és visszautasított festőpalánta, aki aztán egy népcsoport teljes kiirtásának tervében és Európa térképének átrajzolásában engedett szabad utat „művészi” kreativitásának? Csak a történelmi helyzet volt kísértetiesen hasonló, vagy ők maguk is? Nem lehet, hogy esetleg a későbbi demokratikus vezetők – például George W. Bush, Nicolas Sarkozy, Putyin, Horn Gyula, Orbán Viktor – is ugyanolyan ambíciókkal kelnek és fekszenek, mint a fent említett diktátorok, csak éppen más eszközökkel próbálják elérni céljaikat?

Számtalan kutatás kereste és keresi a választ arra, vajon milyen kritériumok alapján dönt a választópolgár, mi határozza meg egyáltalán a politikai hovatartozást, mit vár az egyes ember a vezetőitől. De kutatják azt is, hogyan lesznek eleinte kis közösségekből nagy pártok, mennyire rögös a politikai hatalomhoz vezető út. Bárhogy is igyekszik az átlagember tagadni, igenis fontos helyet foglal el a mindennapi életében a politika, ami elsősorban a mindenhol jelenlévő médiának köszönhető. Talán éppen általa, karikatúraként látjuk a politikusok alakját, hiszen ahogy a celebekkel teszi, többnyire csak a hibáikkal foglalkozik, azokat nagyítja fel, és róluk beszél állandóan, mint ahogy egy munkahelyen a megközelíthetetlen főnök az állandó téma.

Lisznyai Sándor pszichológussal elemeztük a fent említett képzeletbeli album fotóit. A képeket én választottam egy szempont alapján: a felsorolt államférfiak kivétel nélkül alacsonyak. Az ötlet abszurdnak tűnhet, de ha kicsit belegondolunk, ebben tényleg van valami. Elvégre magáról Napóleonról nevezték el a kisebbségi komplexus egyik válfaját. Persze nem elhanyagolandó az a tény sem, hogy a maga korában Napóleon egyáltalán nem számított alacsonynak, de ha csak általánosságban az adott személy komplexusát vesszük alapul, legyen az bármilyen jellegű, bizonyosan valamilyen módon, kompenzáció formájában megmutatkozik a hatalom gyakorlási stílusában. Márpedig Napóleon és Hitler is jócskán bővelkedett ilyenekben, ha csak az ilyenkor érvként felhozott gyermekkori tapasztalataikból indulunk ki, a problémás anya-gyermek, apa-gyermek, anya-apa viszonyból. Az iskola szociális közegében Napóleont származása miatt rekesztették ki társai, Hitler pedig nem is akart barátokat maga köré, olyannyira elidegenedett mindenkitől az otthoni légkör hatására. A magány elől mindketten autodidakta művelődésbe menekültek, mégis folyamatosan tanulmányi kudarcokkal szembesültek, miközben elismerésre vágytak mindenhonnan, és még folytathatnám a hasonló komplexusok tárházát.

Beszélgetőpartnerem kompenzáció helyett inkább sajátos megküzdési formának nevezte a komplexusból eredő viselkedésmintákat. Szerinte inkább azt érdemes megfigyelni – ha már a felsorolt diktátorok, demokratikus politikai vezetők hasonló személyiségjegyeit vizsgáljuk –, hogy egyikőjük sem tesz egyebet, mint amit mindenki más is szeretne. Ők éppen, hogy ki is teljesítették azokat a „sikerkritériumokat”, amiket manapság már gyerekként magába szív az ember. Csak párat ezekből a jó tanácsokból: ne bízz meg senkiben, csak magadra számíthatsz, legyél megközelíthetetlen, pókerarcú, valósítsd meg a céljaidat, bármi is történjen, és így tovább.

Csakhogy a politikus is ember. Amikor pedig a média negatív visszajelzéseinek hatására elítéljük őket, sokszor csak féltékenyek és irigyek vagyunk, amiért nekik sikerült az, ami nekünk nem. Politikusnak lenni igenis nehéz, azzá válni persze könnyűnek tűnik, hiszen bárki lehet az. Az illető legyen egy kicsit ambiciózus, ne riadjon vissza a nyilvánosságtól, cserébe még különösebb végzettség sem kell például ahhoz, hogy valaki országgyűlési képviselő lehessen. A nehézség éppen ezeknek a negatív, sokszor lejárató visszhangoknak a kezeléséből ered, és sokszor a puding próbája éppen az, hogy milyen is ezekkel az együttélés. Tény, hogy akik valóban el is jutottak a csúcsig, autisztikus jegyekkel rendelkeznek: valóban megközelíthetetlennek és sebezhetetlennek tűnnek, munkamániások, és olyan akaraterővel rendelkeznek, aminek segítségével tényleg meg is tudják valósítani akár rövid idő alatt terveiket.

A szakértő szerint semmi szükség pszichológiai tesztekre a (leendő) politikusok esetében. A pszichológia tudománya kizárólag a segítségnyújtást szolgálja. Így a manapság divatos, politikusokról készült pszichológiai elemzések és azok közzététele közönséges fegyverhasználatnak minősíthető, és mindig valamilyen negatív kampány része. Ráadásul még a szakértők is hajlamosak engedni a naiv pszichológia törvényszerűségeinek is, annak a pszichológiának, amit mindenki magában gyárt és rejtetten van jelen a világon, rejtett harmadik tényezőt keresve olyan dolgok összefüggésében, amik egyáltalán nem függenek össze. Mint ahogy ez Amerikában is történt, amikor a fagylaltfogyasztás növekedését kapcsolatba hozták az erőszakos bűncselekmények számának megemelkedésével, pedig egyszerűen csak meleg volt.

A két tudomány – politika és pszichológia - együttes alkalmazásától egyébként a másik fél is ódzkodik. Tóth Csaba és Nagy Attila Tibor politológussal készített interjúim során ugyanazok az érvek hangzottak el ezzel kapcsolatban: egy ilyen jellegű „szűrővizsgálat” – akár csak a politikusi pálya kezdetén is - teljes mértékben sértené a demokrácia alapjait. A politika nem úgy működik, mint egy cég, ahol hierarchikus viszonyok uralkodnak főnökök és beosztottak között; pontosan ez utóbbi miatt van joga egyébként egy cégnek ahhoz, hogy akár ilyen jellegű tesztek kitöltésére kérjék a leendő alkalmazottakat. A cégvezetők tehát nem demokratikusan választják a munkavállalókat, a politikai vezetőket viszont igen, méghozzá mi, a választópolgárok; és ennél jobb módszer nincs és nem is lehet – állítják a politológusok. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy választható legyen.

Pedig a múlt hibáiból okulva talán mégis el lehetne kerülni, hogy ne olyan emberek jussanak hatalomhoz, akik tulajdonképpen közveszélyes őrültek, és bizonyos személyiség jegyekből az ügyes manipulációk, hazugságok ellenére mégis valahogy le lehetne őket még időben leplezni. De ez túl sok és túl kényes kérdést vet fel. Hol találnánk például valóban teljesen független, pártatlan szakembereket, akiket egy ilyen „vizsgálóbizottságba” delegálnánk? És ha tényleg – egy demokratikusan működő országban – mi magunk választjuk meg a későbbi „rossztevőt”, akkor nem a miénk, azaz az egész társadalomé inkább a felelősség?

A pszichológián belül létezik egy külön ág, a pszichohistória, amely a történeti viselkedést magyarázza, ezen belül is külön egyénekre fókuszálva (pszichobiográfia), illetve csoportokat vizsgál (csoportos pszichohistória), például a Hitlerjugend-generációt. Az első ilyen jellegű munka Sigmund Freud tollából született: Leonardo Da Vinci egy gyerekkori emléke címmel, 1910-ben. Olyan történelmi személyek, alkotóművészek, államférfiak a korábbiaktól eltérő jellegű életrajzait ihlették meg, mint Wagner, Abraham Lincoln, Szókratész, Woodrow Wilson vagy Emily Dickinson. A mai napig megkérdőjelezik ezek hitelességét, hiszen többnyire külső forrásokra támaszkodnak, nem megfelelő bizonyítékokkal rendelkeznek bizonyos következtetések állításához és eleve hiányzik a tárgyalt emberekkel való személyes találkozás. Így nem is lehet például az olyan pszichoanalitikus módszereket sem alkalmazni az elemzésekhez, mint a szabad asszociáció vagy az álombeszámoló. Támadják még azért is, mert túlzottan koncentrál a koragyermekkori élményekre, amelyeket túl szoros kapcsolatba hoznak a felnőttkori viselkedés sajátosságaival, illetve azért, mert más kultúrák vagy korok emberét a 20. századi világ megfigyeléséből származó tapasztalatokkal próbálnak magyarázni.

Az összes kérdés közül mégis azok tapintanak eme tudomány legérzékenyebb pontjára, akik a vizsgálatok etikusságát vonják kétségbe. Hatalmas port kavart az Egyesült Államokban, amikor a Fact magazin 1964-ben egy olyan felmérést próbált készíteni, amelynek kérdőívét 12356 pszichiáternek juttatták el Barry Goldwaterről, akivel kapcsolatban arról kellett nyilatkozniuk, hogy pszichológiai szempontból alkalmasnak tartják-e arra, hogy az Egyesült Államok elnöke lehessen. A megkérdezettek négyötöde nem válaszolt, a maradék egyik fele alkalmasnak ítélte, a másik fél pedig felháborodását fejezte ki a kérdés ostobasága miatt, miszerint személyes találkozó nélkül mégis hogyan alkothatnának véleményt, és egyáltalán honnan vehetnék a bátorságot ahhoz, hogy még élő politikai személyiségről nyilatkozzanak ilyen formában.

A fenti példa lehet a fő magyarázat arra, hogy az általam megkérdezett politológusoknak nincs is tudomása olyan jellegű politológiai vizsgálatokról, amelyek a politikusok személyiségét vizsgálnák, és a téma érzékenysége miatt nem is hiszik, hogy valaha is sor kerülhet ilyenekre. Ha mégis, a nyilvánosság elé bizonyosan sosem kerülnének. A politológia túl fontos tudomány ahhoz, hogy légből kapott, tudományosan bizonyított alapok nélkül olyan hasonlóságokból vonjon le következtetéseket, mint például az alacsony termet, még ha ugyanolyan komplexust is válthat ki az amúgy egymástól teljesen különböző egyedekből.

Sztereotípiák azonban mindig is voltak és lesznek is. Akár én is alkothatnék rögtön egyet, hiszen valamiért úgy alakult, hogy mindhárom interjúalanyom alacsony termettel van megáldva és ugyanazon érvek mellett foglalnak állást. Bizonyára nem véletlenül…

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások