Közösség

Disznóvágás tuc-tucra

6422

Nyilván már mindenki eldöntötte, mit gondol a Balaton Soundról, ez kiderült a kis szociográfiánkhoz és az első benyomásokhoz fűzött kommentekből, én pedig nem szeretném kimondani az utolsó szót – nem is tudnám. Inkább tartok egy kis tárlatvezetést most, hogy többé-kevésbé regenerálódtam, nem húzok magam után homokcsíkot és az Európa térkép alakban abszolvált leégés (mindig ez van) is már inkább viszket, mint fáj. Az első nap impressziói egyébként érvényesek maradtak, annyit tennék hozzá, hogy már a harmadik estére rendesen elborított mindent a szemét, és nem csak a szokásos talpunk alatt ropogó söröskorsókra és papírtányérokra gondolok. Eddig azt hittem, kutyaürüléket kerülgetni az Andrássyn bizarr. Nem az: emberürüléket kerülgetni a Balaton partján, na az bizarr.

Fotó: Neményi Márton

Amúgy tény, hogy teljesen külön világ az egész. Nem úgy külön világ, ahogy a Sziget, ahol van minden, vagy mint a Művészetek Völgye, ahol lehet szabadon kóricálni a falvak között és megszűnik az idő múlása, hanem úgy, hogy az egész hely kollektíve beállt az ösztönből bulizás kultúrájára: napszaktól és tudatmódosultságtól függetlenül mindenki mozogni kezdett, ahogy meghallotta a zenét, az is, aki éppen hot doggal a kezében próbálta megtalálni a csaját kora délután, és az is, akit katatón állapotban kísértek a haverjai, akikből még nem szállt ki a spuri.

Fotó: Neményi Márton

Apropó spuri: sokan botrányos jelenségként emlegették, hogy az eddigi Soundokon gyakorlatilag olcsóbb volt az eki, mint az alkohol. Ennek vége: hatszázötven forintos sör ide vagy oda, pár élelmes bormarketinges gondolt egyet, és elkezdte fillérekért osztogatni a minőségi nedűre alapozott fröccsöt: volt, ahol 320 forint volt egy házmester, úgy, hogy még válogatni is lehetett a 2006-os üvegekből. Bármilyen furcsán is hangzik, a Balaton Sound számomra a középkategóriás borok nagy diadalaként marad meg.

Die Antwoord (fotó: Neményi Márton)

Meg úgy, hogy itt láttam először a Die Antwoordot, amely a fesztivál legjobb koncertjét adta, lassan megtelő nézőtérrel – hiába, már nagyon menők, de még nem híresek. A dél-afrikai vicces hiphopról nehéz volt eldönteni, hogy a helyi Bëlgával állunk-e szemben vagy egy kész képzőművészeti performansz bontakozik ki. Ez a koncert végére sem derült ki, csak éppen már nem is érdekelt: megtudtam, hogy fog kinézni a közeljövő tetováláskultúrája, és azt, hogy tánc címén egy férfinak ezentúl semmi másra nem lesz szüksége, mint egyenletes előre-hátra csípőmozgásra, lehetőleg gyanakvó arckifejezéssel és pszichotikus tekintettel. Ninja legalábbis meggyőzően demonstrálta mindkettőt, miközben énekesnője, Yo-Landi Vi$$er mutáns tündérként hadonászott, vonaglott és pakolta le magáról a ruháit. A zef a jövő, a gengszterrap rég a múlté és úgy tűnik, Dizzie Rascalnak is ideje elgondolkodnia, hogyan tovább.

Zsazsa (Carbonfools - fotó: Neményi Márton)

Az volt még jó a Soundban, hogy miközben mindenki ugró-futó lépésben igyekezett Guettára és Kalkbrennerre, a kisebb, mondjuk így: élő együttesek nagyon jól érezték magukat a jó esetben száz fős közönségük előtt, ez nem az ő világuk, nyugodtan elereszthetik magukat. Ez a felszabadultság érződött a Harcsa Vera-féle Bin Jipen, a már említett Rotfronton, vagy a Carbonfoolson, ami diszkósabb volt, mint valaha. A nagyszínpad fellépői velük szemben csak elvétve brillíroztak: Tricky nem érte utol saját zseniális és merészen összeválogatott számait, a Pet Shop Boys megbízható iparosmunkát végzett, Jamiroquai laza volt és meggyőző, kár, hogy egy pillanatra sem merészkedett túl a „kellemes kis bulizene” kategóriáján – ez egyébként az egész munkásságára igaz, bár néha megpróbálta. A Chemical Brothers pedig, amely végre kiadott egy nagyszerű albumot, olyan volt, mintha a szervezők betettek volna egy megamix CD-t hatásos vizuállal.

2MANYDJS (fotó: Neményi Márton)

Akkor már inkább a 2MANYDJS, amely egy pillanatig sem akart többnek látszani, mint ami: kétbites duc-duc ügyes átkötésekkel és vicces, animált lemezborítókkal, amelyeket mögéjük vetítettek, mindezt laza félház előtt, amely az előző napi őrület (Guetta, ugye) után megkönnyebbülés volt. Itt kell megemlítenem az ország legbizarrabb mc-jét, aki a Rádió 1 sátránál csapatta minden este, méghozzá az átlagos férfihangnál másfél oktávval magasabb frekvencián, magából kikelve. Képzeljétek el mondjuk ezt: „LÁTNI AKAROM A KEZEKEEEEET!” Marylin Manson kétszeresre gyorsított hangján. Először azt hittem, disznót vágnak.

Fotó: Neményi Márton

Gyorsan be is menekültem a közeli Burn Arénába: stroboszkópban fényképezni mindig hálás pillanat egy művészi ambíciókkal megátkozott kétkezi fotósnak. Ahogy elővettem a gépet, mindenki abbahagyta körülöttem a pumpálást, az almaszedést és a felmosást: összeölelkező, komoly arccal rám meredő klikkek jelezték jellegzetes kéztartással, hogy akkor lehet fotózni. Egy percen belül kialakult előttem és mögöttem egy-egy egész masszív sor. A negyvenezer decibel ellenére elterjedt ugyanis, hogy itt a partifotós. „Hallod, figyi, bocs, rólunk is, oké?” „Vársz egy kicsit, jó, idehozom a barátnőmet!” „Hova lesz, partifotó.hu?” „Nem, Cotcot!” „…E?!” Szóval most van negyven partifotóm, amivel nem tudok mit kezdeni. Ha valaki úgy érzi, lefotóztam, és nem tud nélküle élni, egy rövid személyleírás kíséretében jelezze.

Jamiroquai (fotó: Neményi Márton)

Nem rágnék senki szájába erkölcsi-morális ítéletet, hogy akkor most miről szól a Sound. A piacgazdaság elkötelezett híveként annyit mondok: a projekt sikeres, a kereslet és a kínálat Magyarországon példátlan módon megtalálta egymást. Most pedig egyszerűen linkelem azt a dalt, ami a fesztivál himnusza is lehetne, és amely minden hangzatos zárómondatnál érzékenyebben rátapint a Balaton Sound szellemiségére, sőt: filozófiájára. Íme.

Fotó: Neményi Márton

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások